A kutatási irányokkal kapcsolatos bizonytalanságom közepette időnként voltak napsütéses napok. A denervált (fimbria-fornix léziós) hippokampusz preparátum néhány váratlan előnnyel kecsegtetett. A meredekhullám-fodrozódások nagy amplitúdójú interiktális tüskékké alakultak át, és az entorhinális inputok egy-impulzusos stimulációja specifikus tér-időbeli eseményt idézett elő sok populációs tüzeléssel, amelyeket a hippokampusz hossztengelye mentén beültetett 8 vagy 12 felvételi helyen tudtam tanulmányozni. Az entorhinális bemenet tetanikus ingerlését követően a válasz amplitúdói nem pusztán egyenletesen megnövekedtek, hanem egy új, egyedi téridő-mintázatot hoztak létre. Az igazán váratlan dolog az volt, hogy a CA1 régióban az ezután spontán fellépő populációs események („túlzott” fodrozódások) mintázatai gyakorlatilag megegyeztek a kiváltott válaszok mintázatával, azzal a különbséggel, hogy a spontán CA1-es eseményeket nem előzték meg gyrus dentatus neuronális aktivációi. Az inger polaritásának megfordítása és a perforáns pálya axonjainak egy másik csoportba toborzása a spontán események egy újabb, egyedi téridőbeli konstellációját idézte elő. Magyarul, a spontán hippokampális események mintázatait az agykéreg előzetes aktivitása megjósolható módon befolyásolja. Az ismétlődő spontán mintázatok csak az állat mozdulatlan állapotai és a nem-REM alvásfázisai alatt voltak jelen – ezek ugyanazok az agyállapotok, amelyek elősegítik a meredekhullám-fodrozódásokat is. Ez egy heuréka pillanat volt. Tudtam, hogy valami nagyon fontosat találtam. Amit láttam, az egy lehetséges vázlata volt annak, ami a tanulás és az emlékezés folyamán történik. A tanulás során a neokortikális információk módosítani tudják a hippokampusz CA3 visszacsatolásos rendszer szinaptikus kapcsolatait, és a nem-REM alvás alatt spontán jelentkező meredekhullám-fodrozódások újra és újra lejátsszák ezt az újonnan kialakult mintázatot. Ez egy lehetséges magyarázat volt arra a rejtélyre, hogy miért maradhatnak meg tartósan az epizodikus emlékek akár egyetlen átélt élmény után is. Megosztottam izgatottságomat Mark Tuszynski neurológus kollégámmal, és felsiettem a harmadik emeletre, hogy vázoljam az új elgondolásomat Phil Grovesnak. Phil annyira izgatott lett, hogy a következő héten rögtönzött szemináriumot szervezett, amelyen táblán felvázoltam a memória jövőbeli kétlépcsős modelljét. A kisszámú hallgatóságban Phil, Reggie, Pat Churchland, Steve Hillyard, a frissen érkezett új tanár, Terry Sejnowski és Francis Crick voltak jelen (Rusty épp nem volt a városban). Délelőtt 10-től ebédig érdekes beszélgetéseket folytattunk kitérőkkel, és tudtam, hogy írnom kell a felfedezésről, bár nem voltam biztos benne, hogy milyen formátumban. Pat azt javasolta, hogy írjak egy áttekintő cikket, amit végül meg is tettem. Pat és Terry nagylelkűen egy egész fejezetet szenteltek a kétlépcsős modellemnek a The Computational Brain című klasszikus könyvükben.