Nagyjából akkor, amikor a Rutgersre költöztem, David Tank csoportvezető lett a Bell Laboratóriumban, Murray Hillsben, NJ-ben. David háza csak néhány percre volt tőlünk, és több vendégséget is együtt töltöttünk. David rendkívüli csapatot verbuvált össze, amelynek tagja volt Winfried Denk (a 2-fotonos lézerpásztázó mikroszkópia társfelfedezője), Karel Svoboda, Michael Fee és David Kleinfeld. Havi látogatásaim a Bell-laboratóriumban, és az az egyedülálló lehetőség, hogy némi időt tölthettem ezekkel a hihetetlenül okos fizikusokkal, a hétköznapi életem intellektuális csúcspontjai voltak. Amikor áttértek az in vivo preparátumokra, Karel gyakran megjelent a laborunkban, hogy az intracelluláris felvételekről tanuljon, én pedig sok napot töltöttem a laborjában, hogy megismerjem az új képalkotó technikát, amelyet ők néhány év alatt világhírűvé tettek. Mivel úgy gondoltam, hogy a képalkotás elengedhetetlen a rendszerszemléletű idegtudomány fejlődéséhez, posztdoktorom, Hajime Hirase és Rafael Yuste (Columbia Egyetem) nagylelkű segítségével megépítettünk egy ilyen 2-fotonos berendezést. Bár az eredeti terv a neuronok megfigyelése volt, nagyobb szerencsénk volt a periciták és az asztrociták képi megjelenítésével. A miénk volt az első in vivo asztrocita-megjelenítés, és megmutattuk, hogy a meredekhullám-kitörés hogyan képes szelektíven befolyásolni a mikroglia egyes folyamatait. Hajime magával vitte tapasztalatait a tokiói RIKEN-ben alapítandó laboratóriumába, és karrierjét a glia tanulmányozásának szentelte. Amikor a Bell Labs vállalati érdekek miatt szégyenletes módon megszűnt, a kutatók szétszéledtek. Karel a Howard Hughes Orvosi Intézet újonnan épült zászlóshajó intézetébe, a virginiai Janelia Research Campusba költözött, és meghívott oda vendégkutatónak. Hat évig volt ott egy kis kísérleti laborom, Jeff Magee teljes támogatásával, akivel már egy évtizede kapcsolatban álltunk. A HHMI-től kapott hivatalos finanszírozásom egy olyan projektre vonatkozott, amely lehetővé tette a tartós felvételeket egérben legalább 64 helyről, multiplexelési technológiával. Ez fontos cél volt, mivel hamarosan az egerek váltak az idegtudományok kedvenc állatfajává. Sebastien Royer (jelenleg a szöuli KIST professzora) a Rutgers laboratóriumból Janeliába költözött, és havonta meglátogattam őt és Jeffet. Nem sokkal az optogenetika felfedezése után Sebastien, Jeff és én úgy gondolkodtunk, hogy az idegkörök neuronspecifikus megzavarása az, amire a rendszer idegtudománynak szüksége van. Megtanultuk, hogyan kell üvegszálat vékonyítani és élesíteni a halálosan mérgező fluorsavval (vízben oldott hidrogén-fluoriddal), a szálakat a mikroszkopikus szilíciumszondáink szárára erősíteni, és kevesebb mint egy évvel az optogenetika mérföldkőnek számító felfedezése után már fényvezérelt mesterséges helysejteket alkottunk, majd specifikusan elnémítottunk parvalbumin és szomatosztatin-expresszáló interneuronokat. Ezek a kísérletek bebizonyították, hogy „a periszomatikus és a dendritikus gátlásnak különböző szerepe van a hippokampuszbeli piramissejtek tüzelésrátájának, kitörésének és időzítésének szabályozásában”.