A kauzalitás egy szubtilis metafizikai fogalom, egy absztrakció, amely megmutatja, hogyan haladnak előre az események a világban. Az okság általános fogalma Arisztotelészre vezethető vissza. Az okság egy állítás arról, hogyan hatnak egymásra a dolgok térben és időben. Önmagában a korrelációs grafikonból (2.1. ábra) minden további manipuláció nélkül nem vonhatjuk le azt a következtetést, hogy x okozza y-t.1 A kauzalitást egy függőségi láncolatként definiáljuk, amelyben az ok mindig megelőzi az okozatot: az ok a jelenbeli esemény múltjához tartozik. Egy A esemény oka a B eseménynek, ha A jelenléte szükséges ahhoz, hogy B megtörténjen. Ahhoz, hogy A bármilyen hatást gyakoroljon B-re, először is az A eseménynek be kell következnie.2 Mint David Hume megállapította: „ha az első dolog nem lett volna, a második soha nem létezett volna”. Egy determinisztikus keretrendszerben az ok jelenléte szükséges és elégséges feltétele az okozat bekövetkezésének. A kauzalitás és a determinizmus gyakran kéz a kézben jár. Persze egy okozatnak számos együttjáró oka lehet, de kényszeresen azt gondoljuk, hogy legalább egyet tudnunk kell beazonosítani közülük. Például, ha egyetlen gén önmagában nem is tud magyarázatot adni egy mentális betegségre, ettől még feltételes oknak tekinthető, ha más okokkal együtt fordul elő. Ha elegendő szükséges komponens áll fenn egyidejűleg, akkor együttesen elegendőek lehetnek a betegség kiváltásához. Ebben a keretben a korrelációk sokasága és a szükséges-elégséges feltételek kiegészítik egymást. Más megfogalmazásban megkülönböztethetünk közvetlen avagy közeli okot (más néven kiváltó okot: a motoros területen bekövetkezett agyvérzés bénulást okozott), hajlamosító okot (az illető feldúlt állapotban volt) és tartósan fennálló okot (az illetőnek magas vérnyomása volt). Sem a hajlamosító, sem a tartósan fennálló folyamat önmagában nem képez szükséges és elégséges feltételt. Míg a közeli ok nem biztos, hogy bekövetkezett volna, ha nincsenek meg a tartósan fennálló és hajlamosító okok.