A mi kis központunk a Rutgers-Newarkon messze állt a UCSD, a Salk Institute és a Scripps Research Institute nagy idegtudományi közösségétől. A jó hallgatók és posztdoktorok toborzása kihívást jelentett. Newark dominánsan fekete város, talán éppen emiatt a Rutgers-Newark jazz tanszéke kiemelkedő, ráadásul a New York környéki legjobb jazz rádióállomásnak (WBGO) is otthont ad. Sok tehetséges fekete egyetemi hallgatónk volt a laborban, de gyakorlatilag lehetetlen volt megtartani őket a doktori iskolában, mert a jó hallgatók a Harvardot, a Yale-t, a Columbiát és más nagyszerű, nagyobb forrásokkal rendelkező iskolákat választanak. Ezért nem volt jó stratégia pusztán csak várni, hogy kiváló hallgatók és posztdoktorok felbukkanjanak a laborjainkban. Az alternatíva az volt, hogy proaktívan megkörnyékezem a kollégáimat, és könyörgök nekik, hogy küldjék a fiataljaikat az én laboromba. Csicsvári Józseffel még középiskolás korában találkoztam, és tanácsoltam neki, hogy tanuljon mérnöki és informatikai tanulmányokat. Így is tett, és miután Budapesten megszerezte a diplomáját, jelentkezett a mi doktori iskolánkba. Anton Sirotát egy orosz tudós ajánlotta a laboromba, aki egy évet töltött a pécsi laboromban. Mind József, mind Anton nyolc évet töltött nálam doktoranduszként és posztdoktorként. Magyarország, Franciaország, Finnország és Japán, újabban pedig Kína, Spanyolország, Németország és Irán azok az országok, ahonnan a legtöbb labortagot toboroztam. Az USA-ból hasonlóan képzett és motivált hallgatók bevonzása mind a mai napig kihívást jelent. Mindig is segítettem a külföldről érkező posztdoktoranduszoknak, hogy saját támogatáshoz jussanak a nemzeti és nemzetközi ösztöndíj ügynökségektől. E folyamat során megtanulják a pályázatírást, és nagyobb önbizalmat és függetlenséget szereznek, amikor megérkeznek és elkezdik a projektjeiket. A sikeres munkakörnyezet legfontosabb összetevője, hogy minden tag biztonságban érezze magát. A biztonságérzet, a másoktól kapott erkölcsi támogatás különösen fontos egy olyan környezetben, ahol fiatal és gyakran tapasztalatlan emberek gyűlnek össze a világ különböző részeiről, különböző kultúrákból és értékrendekből. Tervezetten soha nem volt laboráns a laboromban. Ehelyett a házimunkát felosztottuk egymás között. Mindenki egy „minifőnök”, aki felelős a számítógépes hálózatért, a műtőért, a szövettanért, a gépműhely pultjáért, szervezi a laborgyűléseket, a szemináriumot, a folyóiratklubokat stb., úgy, hogy a szabálysértőket megdorgálhatja, míg helytelen viselkedés esetén a többiek is megdorgálhatják őt. Talán a legnehezebb dolog egy laborvezető számára, hogy úgy „ültessen” ötleteket mások fejébe, hogy a tanítvány és a posztdoktor azt higgye, hogy az ötlet az ő fejéből pattant ki. A tudósok azért a világ legjobb munkaereje, mert a saját ötleteiken dolgoznak, és ezért hajlandóak járatlan területekre merészkedni, és elviselik a nagy fokú bizonytalanságot. Ritkán osztom meg a pályázataim és a finanszírozott projektjeim tartalmát a laboratóriumom tagjaival, hogy ne kedvetlenítsem el őket azzal, hogy a projektek, amelyeken dolgoznak, túlnyomó többségben tőlem származnak. Ehelyett együtt dolgozom velük, hogy megírják a saját kutatási pályázataikat. A Rutgersen úgy alakítottam ki a laboromat, hogy mindenki íróasztala egyetlen nagy szobában volt a laborok és az irodám mellett, és az ajtóm mindig szélesre tártam, mintegy meghívásként, hogy nyugodtan sétáljanak be rajta. Mindennap együtt ebédeltem a labor tagjaival. A részvétel teljesen önkéntes, mindenféle nyomás vagy napirend nélkül. Az ebédmegbeszélések a legjobb és legkönnyebb módja annak, hogy megismerjük egymást, a mindennapi magánélet nehézségeit, frusztrációit és álmait. Ezenkívül lehetőség arra, hogy tudományunk nagyobb kérdéseivel foglalkozzunk, amelyek ritkán kerülnek be a dolgozatok megvitatásába, de amelyek szélesebb perspektívát vagy keretet kínálnak, amelyen belül új kísérleteket fogalmazhatunk meg, és megvitathatjuk, amit találunk.