Az én szemszögemből tekintve a „szomatoszenzoros” kéreg kifejezés a kívülről-befelé keretben megalkotott téves elnevezés, hiszen ez a terület nemcsak érzékeli a testet, de szimulációt is alkot róla.1 Ezt a legvilágosabban a hiányzó testrészek folyamatos reprezentációja mutatja. A fantomvégtagok kísértése, a végtagok elvesztése vagy amputációja után jelentkező, „belőlük kisugárzó” fájdalmak jól tanulmányozott klinikai probléma. Ha a szenzoros kéreg valóban szenzoros lenne, és teljességgel a külső inputoktól függne, a fantomvégtagok nem alakulnának ki mentálisan.2 A szomatoszenzoros rendszer működtette testszimuláció másik szembetűnő példája a hamis testrész illúziók. A laborban a kísérleti alany egy asztalnál ül, a bal karja az asztalon nyugszik, de egy paravánnal eltakarják előle, míg közvetlenül a szeme elé a kéz és a kar életnagyságú gumimodelljét fektetik. Az alanyt arra kérik, hogy a szemét tartsa a műkézen, miközben a kísérletvezető látványosan megérinti a gumikezet egy ecsettel, és ezzel egyszerre, az alany számára láthatatlanul, egy másik ecsettel az alany eltakart, valódi kezét is. Ha a valódi és a gumikezet többször egymás után így megérinti, akkor az átlagos alany önkéntelenül is elkezdi sajátjának tekinteni a gumikezet. Ez az egyszerű eljárás elegendő ahhoz, hogy egy idegen test hozzánk tartozásának érzését keltsük, és az idegen testet beépítsük a saját testsémánkba.3 A kísérlet egy másik változatában a kísérletvezető úgy mozgatja az alany bal mutatóujját, hogy az megérintse a jobb gumikéz csuklóját, és ezzel egyidejűleg a kísérletvezető megérinti az alany jobb kezének csuklóját. Ha a két kéz érintései szinkronban vannak, az alany hamar úgy érzi, hogy a mutatóujjával a saját másik kezét érinti. Az illuzórikus érintés viszont, amint azt a képalkotó kísérletek kimutatták, aktiválja a ventrális premotoros kérget, az intraparietális kérget és a kisagyat, jelezve, hogy az illúzió a saját testből származó egybevágó multiszenzoros jelek észlelését tükrözi.4