A megszőtt anyagokat általában öltözködésre és lakástextíliaként használták, de a rövid gyapjúból például lópokrócot is szőttek (Lőrincz A. 2000: 12). A szövés alapanyaga állati és növényi eredetű is lehetett (Lőrincz E. 2005: 21). Szőnyegféleség volt a cserge, a festékes és a lópokróc, és a háztartásban használták az alábbiakat: takargató (vászonanyag, többféle háztartási célra, némelyike hétköznapra, más ünnepi alkalomra volt használatos, Lőrincz A. 2000: 23), kendedző (dísztörölköző, pl. a falon függő szentkép felső szélére tették, temetéseken használták, és a lakodalmi vendéghívogató vállára és csípőjére erősítették [Lőrincz A. 2000: 23–24]), de hétköznapi kendedzőkről is tudunk [Lőrincz A. 2000: 45, lásd még Szabó T. 1940: 275, 276]). Más adatközlők adatai: kendőcskék (’törölköző’ Sebestyén 1989: 93), párnavégek (párnafejek), lepedők (Sebestyén 1989: 93), lepedőalj, rudikendő (Szabó I. 1909: 180). Gáspár Simon Antal szógyűjteményében a kendező meghatározása ’törülköző’, az innapló kendező ’hímzett törülköző’ (G.S.A. 1986: 122). A takargató meghatározása a Székely szójegyzék szerint: 1. kendő, amivel betakarták a főtt málét, 2. szakajtóruha (Penavin – Matijevics 1980: 77, lásd még Lőrincz A. 2000: 23.). Csíkmenaságon a takargató kendő meghatározása: ’egy sing méretű kendő, az erdőre menve a kenyeret burkolják bele’ (Újvári 1988: 42). Vászonból készült a punga, azaz a pénzes zacskó (lásd Penavin – Matijevics 1980: 68), felhasználásáról az istensegítsi Lőrincz Imre önéletrajzában olvashatunk: „1918. szeptember 8-án (…) felcsomagoltak, a nyakamba akasztottak egy pungát, ami vászonból volt varrva, amiben a pénzt tartottam. Nagymamám meg a nagynénik pénzt adtak, azt mind beleraktam a pungába és ott vigyáztam a pénzre” (1986: 70). A tarisznya (tarisnya alakban lásd: Salamon G. 2020: 289, Penavin – Matijevics 1980: 77, Lőrincz I. 1986: 174, Zsók 2000: 157, 159) egyik felhasználási módja az volt, hogy ezzel mentek a gyerekek az iskolába. Lőrincz Aladárné kendervászon tarisznyával járt az iskolába, ebben palatábla, rongy, palavessző és plajbász volt (Lőrincz A. 2000: 7). A tarisznya a Dunántúlra került bukovinai székely gyerekek öltözetéhez is hozzátartozott (Fülöp 2018: 62). Akkor is tarisnya volt a gyerekek nyakában, amikor karácsonyeste (szenteste) házról házra jártak és karácsonyi énekeket énekeltek, és az ajándékba kapott perecet, almát, diót, esetleg aprópénzt ebbe rakták. Amikor „az apró gyerekek, hazamentek a tarisnyával, kiöntötték, megszámolták, hogy mit kaptak” (Lőrincz I. 1986: 174–175, 291–292, lásd még G.S.A. 1986: 70). A tarisnyát a háztartásban is használták, például liszt tárolására (Penavin – Matijevics 1980: 77), de létezett turófüttő tarisnya is, amit a túró készítésekor alkalmaztak (saját gyűjtésű adat), és turócsepegtető tarisnya is (Csöglei Istvánné közlése, Hőgyész). A lovaknál használták az abrakos tarisnyát (’háziszőttes anyagból készült tarisznya, amiből etették a lovakat’ Zsók 2000: 157, lásd még MNyA. 295. F13, F17), továbbá a portékás tarisnya volt a „szerszámos tarisznya” (Zsók 2000: 159). A tarisnya megtalálható Salamon Gáspár szótárában a feltarisnyál, feltarisnyáz szócikkben, jelentése: 1. felkészít az utazásra, tarisznyába élelmiszert pakol; 2. teherbe ejt (Salamon 2020: 99). A Székely szójegyzékben a kódusta̭risnya̭ szócikket találjuk, jelentése: ’szegény’. Egy szólást is közöltek ebben a szócikkben: Ëty kódustarisnyá̭bol nem csinál kettőt. = Nem vesz feleségül szegény leányt a szegény legény (Penavin – Matijevics 1980: 46). Kendervászonból készült a pálka nevű szénatartó: ’kendervászonból készült szénatartó és lóetető’ (Zsók 2000: 159), más forrásban: ’zsákvászonból készült szénatartó (a ló etetésére)’ (Penavin – Matijevics 1980: 65), ’zsákvászonból készített szénatartó, a fuvarosok a rúd végére akasztják és abból etetik a lovakat’ (Salamon G. 2020: 240).