A nők (fejérnép) haja hosszú volt, de már a lëjánkák haját is hosszúnak hagyták (soha nem vágták le), és hasított rongykötő segítségével rendezték össze. (A kötő meghatározása ’kötél, madzag, szalag’, és ez a szó található a cipőfűzőt jelentő papucskötőben is: Salamon G. 2020: 171). Höffler Lajosné írása szerint a kislányoknak a fejük közepén választékot fésültek, és a homlokhoz közel egy-egy rongykötővel megtoldott gicát (hajfonatot) készítettek a választék mellett, majd hátrébb, a fej görbülete előtt újabb két gicát fontak, és ezekhez az előző két fonatot keresztbe téve hozzáfonták. „Ha ez a két fonat az utolsó (alsó) két gicát nem érte el, kötővel meghosszabbítva (alkalmanként ezt is keresztbe téve) fonták bele (kosárkásan) a befejező két gicába” (Höffler 1996: 174, kiemelés az eredetiben). A gica végére pántikát (szalagot) kötöttek, míesnap (hétköznap) keskenyebb és már viseltes darabot, ünnepnapon és vasárnap szélesebb és új pántikát csukorba kötve vagy leeresztve. Vasárnap a misére minden esetben megfésülték a lejánkák haját, egyébként a szabadidőtől függően naponta, vagy 2-3 naponként fésülték őket. A fésülködés során állati zsiradékkal megkenték a hajat, hogy fényesebb legyen, és jól tapadjon. A fésüléshez bontó és simító fősüt (fésűt) használtak, ezt vagy házilag készítették vasból, vagy boltból vásároltak szarufésűt (Höffler 1996: 174). A Székely szójegyzékben a fösü ~ füsü ’fémből készült fésű’ (Penavin – Matijevics 1980: 27, lásd még MNyA. 225). A gica̭ szócikkhez az alábbi példamondatok tartoznak: „Nëm vót gicá̭bo a hajja, rövicke hájja vót. Kitépëm a gicádot tüvestül” (Penavin – Matijevics 1980: 29). A gica főnév összefüggésbe hozható a román gîţa szóval (Penavin 1974: 13, Bakos 1982: 424).