Ha visszatekintünk száz év távlatából az első világháború kitörésére, akkor sok szempontból érthetetlennek tűnnek azok az események, amelyek közvetve vagy közvetlenül a huszadik század őskatasztrófáját okozták. Különösen akkor válik nehézzé a megértés, ha megfontoljuk, hogy a háborúnak valójában nem voltak minden egyéb lehetőséget kizáró kényszerítő körülményei és okai. Mivel a háború nem volt sem szükségszerű, sem elkerülhetetlen, ezért különösen nagy felelősség hárult az események nyilvános értelmezőire, akiknek a háború önmagán túlmutató értelmezési keretét és a megfelelő motivációt biztosító hívószavakat meg kellett találni. Mai nézőpontból legnehezebb felfogni azt a vallásos felindultságot, amely az eseményeket nem csak kísérte, hanem azok meghatározó jelensége is volt. Nyilvánvaló, hogy minden válságos időszak, így különösen a háború, stimulálja a vallásos érzéseket, amelyek részben a hit mozgósító erejéből, részben pedig a bizonytalantól való félelemből táplálkoznak.1 A vallásos felindultság ebben az esetben nem korlátozódik szigorúan a megváltó vallások tanaira, és gyakran lehetetlen megkülönböztetni a benne megnyilvánuló valódi vallásos érzelmeket a vallásos jelképekre és metaforákra való puszta utalástól.2 A háború folyamán a kezdeti válságos helyzethez kötődő „villámhárító vallásosság” egyre inkább elvesztette erejét, így a harchoz kapcsolódva a hagyományos vallásosság mellet a spiritualitás igen változatos formái alakultak ki. A frontélmények hatására ezek változatai úgy kapcsolódtak össze, hogy bennük az egyházi tanok mellett a babonák és a kisajátított isten egyaránt kifejezésre jutottak. A hátországban a felindultságot egyre inkább a gyász és a vigaszkeresés folyamatai váltották fel. Front és hátország vallásosságában közös volt, hogy a spiritualitás egyre inkább elvált az intézményes formáktól.