Mára a holokauszt vitathatatlanul az emlékezetkultúra középpontjába került, és minden más, korábbi vagy későbbi történelmi katasztrófa referenciális keretévé és mércéjévé vált. Ez elsősorban arra vezethető vissza, hogy a holokauszt, mint a kollektív emlékezet tárgya, egyre elvontabbá vált, miközben eltávolodott és eloldódott azoktól a helyektől, ahol az események lezajlottak, és azoktól a személyektől, akik részesei vagy szemtanúi voltak a történéseknek. Ezek a holokauszt és Auschwitz fogalmában sűrűsödtek össze, és váltak univerzális, a konkrét körülményekhez egyre kevésbé kötődő elbeszélésekké és emlékezethelyekké. A fogalmak mára abszolutizálódtak, így magukba sűrítették és megjelenítették a 20. század és az egész modernség legnagyobb katasztrófáját a nyugati világ számára, amivel azonban máig nem sikerült megbékélni. Számtalan játék- és dokumentumfilm, regény és életrajz, múzeumi kiállítás és emlékmű közelített a témához a legkülönbözőbb módokon, anélkül, hogy a legalapvetőbb kérdésekre választ tudott volna adni, miközben az évfordulók és emléknapok miatt a hozzá kapcsolódó emlékezet elvesztette spontaneitását és egyre inkább intézményesült és ritualizálódott. Ezzel egy időben bontakoztak ki a holokauszt más katasztrófákkal való összehasonlíthatóságáról és összehasonlíthatatlanságáról szóló tudományos és társadalmi viták, amelyek egyszerre hangsúlyozták annak egyedülálló, és mégis univerzális jellegét. Az univerzalizálódás folyamatának egyfajta ellenhatásaként az utóbbi időben egy olyan tendencia is megfigyelhető, amely a holokauszt emlékezetét a helyi és a nemzeti emlékezet összefüggéseibe kívánja visszahelyezni. Ennek nyomán alakultak ki a helyi emlékezethelyek szinte minden városban, amelyek nem csak eminens köztereket foglaltak el, hanem például botlatókövek formájában egészen konkrét helyekhez és személyekhez kapcsolódnak. Ez a jelenség nem magyarázható kizárólag a mindent elárasztó emlékezetigénnyel, ebben az esetben inkább az egyetemes holokauszt elbeszélések helyi lecsapódásáról és konkrét formában való megjelenítési igényéről van szó. Ez arra vezethető vissza, hogy a túlélők és utódok generációja után immár megjelent az emlékező generáció, amelynek már nem elsődleges vagy másodlagos tapasztalata van a holokausztról, hanem egy közvetett, mesterelbeszélések által közvetített ismerete, amely azonban magában hordozza az emlékezés és emlékeztetés kötelességét. Ez a generáció vívta ki, hogy az elhurcoltaknak és meggyilkoltaknak mindenütt emléket állítsanak, és hogy a holokauszt modern önértelmezésünk része legyen. Ezen a ponton kapcsolódik össze a holokauszt univerzális és partikuláris, hely nélküli és helyhez kötött emlékezete, amelyek viszonya azonban egyáltalán nem feszültségmentes, mint ahogyan az emlékezet és az emlékezők viszonya sem az. A holokauszt sok helyen vált a kollektív identitást alakító vagy legalábbis azt befolyásoló tényezővé, amely azonban nem a tapasztalatból vagy emlékezetből indult ki, hanem sokféle diskurzus hatásaként és visszahatásaként jelent meg és terjedt el.