Ha a gondolkodás történetét nem egyszerűen különböző nézetek és eszmék tárházának tekintjük, hanem azok kialakulását – ha tetszik fejlődését – valamely kor sajátos társadalmi és politikai állapotaihoz kötjük, akkor a reneszánsz, illetve a koramodern kor és az utópiák viszonyát illetően különösen érdekes következtetéseket vonhatunk le. A reneszánsz ugyanis nem, vagy legalábbis nem elsősorban valaminek az újjászületése és nem valamihez való visszatérés, hanem sokkal inkább valami újnak a születése. Valami olyasmié, ami maga az újkor. Ez azonban nem egyszerűen a legújabb történelmet jelenti, hanem egyrészt az újdonság minőséggé válását, másrészt minden új régivel szembeni elsőségét. Az elmúlt dolgokhoz való visszanyúlás vagy az újjászületés legfeljebb az újdonság legitimálására szolgál, és arra, hogy az ex nihilo teremtés lehetetlenségének vádját elkerülje. Mindazonáltal a kérdések nem egyszerűen az újdonság körül forognak, hanem sokkal inkább az ember helyének meghatározása körül. A reneszánsz korában a művészet, a filozófia, a tudomány és a vallás vitái, mind az ember új helyéről szóltak. Egészen pontosan arról, hogyan viszonyuljon istenhez, teremtettségéhez és teremtéséhez, és ezen keresztül hogyan értelmezze az istenhez való hasonlatosságát. Az ember ettől kezdve már nem elsősorban a túlvilágon vagy a hagyományban kereste az igazságot és az igazságosságot, hanem képzelőerejét szabadjára engedve, az emberi lehetőségek korlátlan területére lépett. Az ember ezzel szétfeszítette régi világa határait, homo creatorként saját világának teremtőjévé, értelmének törvényhozójává vált, aminek következtében világa kitágult és fantáziája soha nem látott mértékben megélénkült. Ezek a körülmények ahhoz vezettek, hogy az ember kezdte elbízni magát, és a boldogság eleddig egyetlen lehetséges helyét kiegészítette a földi boldogság lehetőségével. Ez azonban már nem a megváltottság tudatából származott, hanem az emberi cselekvés eredménye volt.