„Talán jogot tanuljak? Nem, (…) nem akarom a jogot tanulmányozni, nem akarom az ész ingadozó, bizonytalan, kétértelmű jogait tanulmányozni, hanem a szívem jogaihoz akarom tartani magam, és ezeket akarom gyakorolni, bármi kifogása legyen is ellene a filozófusok valahány rendszerének.” 1 A fenti idézet alapján aligha vitatható, hogy Heinrich von Kleist általában a joggal és különösen a jogtudománnyal szemben meglehetősen komoly ellenérzésekkel viseltetett, a nagy német írót azonban mindezek ellenére is tekinthetjük a terület kiemelkedő, jóllehet inkább ösztönös, mintsem akadémikus teoretikusának.2 Jogrenddel kapcsolatos fenntartásait általában kora politikai viszonyainak ellentmondásaira, azon belül is az Allgemeines Landrecht für die Preußischen Staaten modernizáló törekvései és a fennálló régi jogszokások közötti feszültségekre vezetik vissza.3 Ha ezt a körülményt nem is hagyhatjuk figyelmen kívül, az jól látszik, hogy Kleist joggal kapcsolatos fenntartásai ennél sokkal általánosabban fogalmazódnak meg, amit az is jelez, hogy nagy jelentőséget tulajdonított az olyan jogfilozófiai természetű felvetéseknek, mint erkölcs és jog, törvény és erőszak viszonya, valamint ezek kapcsolataiban rejlő problémák. Elbeszéléseiben és drámáiban ezek a témák nem csak az egyénben dúló konfliktusokként, hanem következményeik valamint társadalmi megítélésük kapcsán is viszonylag pontosan megfogalmazódnak. Kohlhaas Mihály történetében a jog és az igazságosság viszonyának inherens feszültségeit elemzi egy meglehetősen nehezen megragadható és a jogtudománytól igencsak idegen fogalomra, a jogérzékre hivatkozva. Ezek ellentmondásait feloldhatatlannak tartja, és úgy tűnik, szándékosan hagyja nyitva a döntési lehetőségeket olvasói előtt, úgy hogy közben a jogi ítélőképességüket komolyan próbára teszi.