A sztoikus filozófusok (pl. Seneca) szemben állnak Arisztotelész nézeteivel abban a tekintetben, hogy az érzelmeket zavaró tényezőknek, konceptuális hibáknak tekintik, voltaképpen a világról alkotott félrevezető ítéleteknek tartják azokat. Egyik fontos tanításuk, hogy tartózkodni kell a lelket és a szellemet fogságban tartó érzelmektől, ezáltal a szenvedélymentesség, vagyis az apátia az üdvözítő állapot (Solomon, 2008).

Arisztotelészhez hasonlóan, a XVII. századi filozófusok szerint az érzelmek kulcsszerepet játszanak az emberi természet megértésében. Az újkor fordulatot hozott az érzelmek konceptualizálásában, és előtérbe került az érzelmekhez való hozzáférés kérdése. Descartes A lélek szenvedélyei (1649/1994) című könyve kimondottan az érzelmekről szól. Tárgyalja az érzelmek neurofiziológiai folyamatokkal való kapcsolatát, leírja a hat alapvető érzelmet (csodálkozás, szeretet, gyűlölet, vágy, öröm, bánat), azok testi aspektusait és kombinációikat. Az alapvető érzelmek kombinációiból kialakulnak az egyedi érzelmek, mint például a lenézés, a gőg, a remény, a félelem, a féltékenység és így tovább. Descartes az érzelmek funkcionális jellegét is kiemeli. Szerepüket abban látja, hogy megerősítenek, tartóssá tesznek a lélekben bizonyos gondolatokat, amelyek nagy jelentőséggel bírnak, és az emlékezetben történő rögzítés nélkül elhalványodnának. Megemlíti, hogy bizonyos esetekben az érzelmek diszfunkcionálisak is lehetnek, azaz a kelleténél jobban rögzítik a gondolatot, vagy olyan gondolatokat erősítenek meg, amelyeket nem kellene. A fenti elgondolás a mai kognitív-viselkedésterápiás nézeteket idézheti fel bennünk. Például a depresszió esetében a negatív érzések nagyon erősen kapcsolódnak az énre, a környezeti ingerekre és a jövőre vonatkozó gondolatokhoz (Salkovskis, 2000).

A brit és a francia felvilágosodás idején, Kant munkássága alatt kiteljesedett az érzelmekhez való új viszonyulás. Heller Ágnes így ír erről: „Az érzések, szenvedélyek, érzelmek megszűntek a filozófia mostohagyermekei lenni. Már nem tekintették őket sem a tudás, sem a morál kerékkötőinek. Ugyanazok a sajátságok, melyek az érzelmeket gyanússá tették a nagy metafizikus gondolkodók számára, teszik vonzóvá, érdekessé, mi több, megkerülhetetlenné a felvilágosító és romantikus gondolkozók szemében” (Heller, 2009, 9.). Kant filozófiájában megjelenik az emberi mentális működés hármas egysége: a tiszta ész megfelel az intellektusnak (kogníciónak), a gyakorlati ész az akaratnak, cselekvésnek vagy szándéknak, az ítélet pedig az öröm vagy a fájdalom érzésének, vagyis az érzelemnek.