Jósika Júlia divattudósításai kapcsán már felvázoltam a Nővilág indulásának és programjának átfogó képét, most a feltételezett olvasóközönségről ejtek néhány szót. A Nővilág deklaráltan nyugati orientációjú esztétikai program mentén a középrendű nők1 művelődését, gazdasági szerepvállalásának és társadalmi emancipációjának segítését tűzte ki célul,2 miközben publikációs lehetőséget is biztosított számukra. Az első lapszám végén olvasható az alábbi felhívás, mely egyúttal a közölhető szövegek stilisztikai tónusát is meghatározta:

 

 

A hetilap tényleges olvasóközönségét előfizetői névsor híján lehetetlen pontosan meghatározni – főleg, ha tekintetbe vesszük a könyvtárakban, kávéházakban és több háztartásban közösen olvasott példányokat is. Az azonban biztosra vehető, hogy nem kizárólag pesti, középosztálybeli nők járatták. A borítókon publikált Vidéki levelek, illetve a Galambpostában olvasható rövid szerkesztői üzenetek címzései alapján Erdélytől Bécsig az egész ország területéről kisebb és nagyobb városokban egyaránt olvasták a Nővilágot.4 A Vidéki levelek írói között férfiak és nők szinte egyenlő arányban szerepelnek – már, ahol ezt meg lehet állapítani, ugyanis gyakori a monogramos aláírás. Ritkán ugyan, de főnemesi előtagú nevek is felbukkannak köztük, ami tovább árnyalja a társadalmi bázist. A rovat funkciója a vidéki kulturális élet híreinek összegyűjtése volt rendszeres és alkalmi levelezők, lelkes olvasók beszámolói alapján. A híradások geográfiai megoszlása véletlenszerűnek tűnik: azokról a településekről kapunk híreket, ahol éppen egy vállalkozó szellemű olvasó említésre méltónak talált egy kulturális eseményt. A levélírók nagyobb része a nyári hónapokban a legaktívabb, és a középrend számára elérhető rendezvényeket látogatja. Egy egri levélíró például sokallja a belépőt az érsekkerti koncertekre,5 míg egy ceglédi levélíró a helyi színitársulatot ért kemény kritika cáfolására használja a rovatot.6 Elemér Szarvasról divatos fürdőhely helyett a Körös-parttal kénytelen beérni, de lelkesen méltatja a helyi dalárda javára rendezett hangversenyt,7 Székesfehérvárról pedig az a panasz érkezik, hogy a színházi padok kiálló szögei kiszakítják az ember új kabátját.8 A rovat rendes pozíciójában – a reklámblokk fölött – „Fölszólítás” címmel egy kiskunfélegyházi hölgy a jászkun nők összefogására szólít fel, hogy a Nemzeti Múzeum címeres bársonyszékei az ő címerükkel gazdagodjanak.9 Egy nagykanizsai levélíró arról számol be, hogy „[…] mint erről a postán meggyőződtünk – a vidékre nagy számban járnak a szépirodalmi lapok, melyek közől is a »Nővilág« piroslik ki leginkább.”10

 

Vajda retorikájában a nők művelődésének érdeke a nemzet érdeke is, és viszont; miközben nyilvánvalóan előfizetőkként – fogyasztókként – is számít rájuk.

 

Jelentőségteljes téma volt ez a frissen felemelkedő középosztály számára, akik – lehetőségeikhez mérten – öltözködésben, lakáskultúrában és életmódban is törekedtek az arisztokrácia utánzására.14 Gyáni Gábor megfogalmazásában: „A 19. századi illemkönyvek közhelye szerint a háromszobás lakás és a cselédtartás a középosztályi életforma alapfeltétele.”15 A középosztálybeli olvasók számára feltehetően nem volt lényegtelen, hogy Jósika Júlia személyében a Nővilág életmódtanácsai éppen egy polgári foglalkozást űző arisztokratától származtak, aki Brüsszelben saját csipkekereskedését vezette – nem is sikertelenül16 –, mégis otthonosan mozgott a legmagasabb körök szokásaiban.

 

Jósika Júlia gyakran alkalmazza ezt a retorikát divattudósításaiban is. A divat normatív rendszere lehetővé teszi, sőt meg is kívánja a direkt befolyásolás eszköztárának használatát. Az alábbi idézet letisztult, kifinomult ízlést demonstrál, mely összefüggésbe hozható a magyar arisztokrácia extrém divathóbortokat elutasító, időtálló eleganciát pártoló gesztusaival.18

 

 

Mint említettem, ez a fajta iránymutatás a divattanácsadó szövegek műfaji sajátossága, és nem sokban különbözik más divatcikkek retorikájától a 19. század közepén – vagy, őszintén szólva, bármelyik korszakban. Ebben az esetben a magas színvonalat nem az eredetiség jelenti, hanem a műfaji szabályok jól informált és expresszív alkalmazása. A tény, hogy Jósika Júlia külföldről – Brüsszelből – közvetítette a párizsi divatot, természetesen az olvasottság szempontjából lényeges lehetett, de ez sem volt egyedi. A Divatcsarnok például egyenesen Párizsból vette a rendszeres divattudósításait. Jósika Júlia cikkeinek stílusa azonban mindenképpen figyelmet érdemel, különösképpen a máshol publikált szövegeivel összevetve.