Kittler példáiban szembeszökő az olvasók körében elterjedt befogadási stratégiák és az irodalmi mű szövegének változása az újabb kiadásokkal, és rávilágít a szövegek önmagukkal való összevethetőségére, amennyiben a régi és újabb kiadások önálló művekként kezdenek el működni. A kiadástörténet vizsgálata különösen izgalmas, ha a szövegvariánsok sorába nem csupán a könyv módosított vagy változatlan új kiadásait emeljük be, hanem a sajtóközléseket is. A magyar irodalmi piacon a 19. század közepétől egyre általánosabb gyakorlattá vált a hosszabb prózai műveket először napilapban tárcaregényként vagy hetilapban/folyóiratban folytatásos regényként közölni; ezt követte a később összerendezett kötetes megjelenés. Hansági Ágnes a napilapok tárcaregényéről szólva a napilapos közlés három fő funkcióját különíti el a könyvkiadók szempontjából: reklámozza a majdani könyvet, felmérhetők általa az olvasói igények és ily módon csökkenthető a kiadó befektetési kockázata.4 Ugyanez elmondható a hetilapos/folyóiratos közlések előnyeiről is. A szerzők könnyen juthattak publikációs lehetőséghez, a kiadó számára pedig az olvasói visszajelzések, előfizetői létszám módosulása irányadó lehetett, amikor bizonyos szövegeket kiválasztott arra, hogy kötetben is megjelenjen. (Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a sajtóközlés célja eleve a majdani könyvekre vonatkozó piackutatás lett volna.) A sajtópiaci helyzet kedvezett az 1850-es és 1860-as években az olyan többfunkciós kiadói vállalatoknak, mint a Landerer és Heckenast, később Heckenast, vagy Emich Gusztáv vállalatai, mivel ők egyszerre foglalkoztak könyvkiadással, könyvkereskedéssel és lapkiadással.

A publicisztikai közlések könyvvé alakulása és a mediális váltás okozta új írói és befogadói stratégiák szerencsére gazdag szakirodalommal bíró, de nem kimerített téma. Legtermékenyebbnek magától értetődő módon a tárcaregény műfaja bizonyult e kérdés vizsgálatai során. Szajbély Mihály Jókairól szóló monográfiájában igen plasztikusan ragadja meg a napilap és a könyv olvasási stratégiái közti alapvető különbséget:

 

De mi történik akkor, ha a sajtóközlésekből összeálló könyv nem fikciós szöveg, nincs összefüggő cselekménye és nincsenek jól beazonosítható szereplői? Jósika Júlia az imádságos könyvhöz hasonlítja a Pályavezetőhöz javasolt olvasási stratégiát, de ugyanígy hasonlíthatnánk receptkönyvhöz is vagy – szigorúan az olvasó a könyvön belüli egységek közti szabad kalandozása révén – verseskötethez. A Pályavezető persze nem művészi szövegek gyűjteménye, értelmezésükben elsődleges a referencialitás. Olvasható egyben, elejétől a végéig, de ahogyan az egykorú olvasó kikereshette belőle az aktuális élethelyzetére, problémáira vonatkozó passzust, úgy a mai kutató is szabadon ugrálhat a könyv kincset érő, hétköznaptörténetre és nőtörténetre vonatkozó forrásértékű fejezetei között. Mindez – ha nem vesszük figyelembe az újságokat szisztematikusan gyűjtögető és katalogizáló hipotetikus olvasót – a hetilap esetében lehetetlen.

Ahogyan a Szajbélytől vett szemelvény is mutatja, erre a problémára már a tárcaregény és a folytatásos regény eredeti kontextusa is rávilágított. Van azonban a nőnevelési kézikönyv szerkesztésmódjában még egy csavar, mégpedig az, hogy teljességgel figyelmen kívül hagyja a hetilapos közlések időrendjét. Ezt ugyebár egyetlen tárcaregényszerző sem engedheti meg magának, hacsak nem éppen a narráció dekonstruálását tűzi ki művészi ambíciójául. Közelebb áll ehhez a módszerhez a novelláskötet korábban újságban közölt darabjainak önkényes sorrendbe szerkesztése. Persze ez az analógia csak akkor lehet érvényes, ha rövid, egy lapszámban teljes terjedelmében leközölhető novellákról van szó, azonban az 1850–1860-as években értett novella terjedelme az egy szuszra olvasható szövegektől a több folytatásban megjelenő, hosszú szövegekig terjedt.

A Pályavezető fejezetei közt nincs folytatólagosság, a koherenciát a tanácsokat adó, ismétlődő retorikai fogásokkal élő, jól felismerhető stílusú narrátor hangja teremti meg. A szerző nem él szépirodalmi fogásokkal egy elbeszélői alteregó megteremtésére: saját nevében, saját tapasztalataira hivatkozva, közvetlenül szólal meg váltogatva az egyes szám első személyű és többes szám első személyű megszólalást. Ez többnyire igaz a Nővilágban megjelent cikkeire is, azonban ott akadnak kivételek, ahogyan ezt majd a fiktív rokoni levelekből összeállított Világba vezetés című fejezet tárgyalásakor be fogom mutatni. A hetilapban nem mindig kiszámítható módon következtek egymás után az életvezetési tanácsok. A kezdetekkor, 1857-ben,8 még minden második számban a divattudósítás helyett állt ilyen típusú cikk, később – a szerkesztőségi közlemény szerint olvasói nyomásra – Jósika Júlia rovata kibővült, és nem maradtak el a divattudósítások sem a cikkek mellől:

 

Ezek a Jósika Miklós által „improvisált”-nak nevezett életvezetési tanácsadó szövegek a lehető leglazább kapcsolatban állnak egymással, szorosabban köthetőek aktuális kontextusukhoz, vagyis a hetilap többi cikkéhez és az eseményekhez, amelyekről ezek hírt adnak, mint a rovat előző vagy következő darabjaihoz. A szövegek közti koherenciát itt a rovat és a szerző neve teremti meg. Kizárható, hogy a cikkek megírásakor eleve számított volna a későbbi könyvmegjelenésre. A mediális váltás így a korpusz újrarendezését, újraírását és műfajváltását is eredményezte: vélhetően külföldi minták alapján létrejött egy használatközpontú, egymástól függetlenül olvasható, de egységes retorikával megírt tematikus fejezetekből álló nőnevelési tanácsadó könyv.