Az eddig tárgyalt mindhárom novella közös pontja, hogy a fizikai bezártság/kirekesztettség akadályainál jóval leküzdhetetlenebbként ábrázolják a társadalmi és családi bezártság lehetőségektől és egyéni akarattól megfosztott állapotát. Ebből a szempontból kakukktojás a belga kísértetkastélyban játszódó Brüsseli népmonda. A helyi szóbeszédre alapuló rémtörténetet az egyes számú elbeszélő szakácsnője meséli el. Eszerint egy Brüsszel közelében lévő kastély tulajdonosai, egy idős házaspár véres rablógyilkosság áldozata lett, és a kastélyról elterjedt, hogy az áldozatok lelke továbbra is ott kísért. Az örökös nem tudja sem eladni, sem bérbe adni még a környező földeket sem, mert minden lakó pár nap után elmenekül. Népmesei fordulattal kihirdeti, hogy annak adja az épületet és a kertet minden ingósággal együtt, aki eltölt ott legalább tíz napot. A kísértetekről szóló mendemonda megcáfolásától várta ugyanis, hogy legalább a földjeit bérbe adhassa. Egy Leemans nevű szabólegény, aki éppen nősülni készül, de ehhez pénzre van szüksége, vállalja a kihívást. (A mese világából a hétköznapi valóságba vezet vissza a tény, hogy a tulajdonossal két tanú jelenlétében kötlevelet is írat az ingó és ingatlanvagyon átruházásáról a feltételek teljesülése esetén.) Leemans önként vállalja tehát, hogy bezárják a kastélyba, de előtte még tanácskozik egy segédlelkésszel, aki jó barátja. A novella itt sem él a gótikus történetek lassú feszültségépítésével: sejtetés helyett rögtön az első éjszaka nagy hangzavar közepette megjelenik a meggyilkolt idős házaspár és a tettéért lefejezett gyilkos kísértete a szabólegény hálószobájában.

 

A segédlelkész tanácsait megfogadva Leemans követi a kísérteteket a padlásra, ahol az öregek még életükben egy láda kincset rejtettek el. A kincs rejtekhelyét felfedő túlvilági szertartás alatt a szabólegény nem mutat sem félelmet, sem mohóságot, így a lelkek végül megszabadulnak és eltűnnek. Leemans a pénzt megáldatja a segédlelkésszel, neki is juttat belőle, a fennmaradó időt pedig békében tölti el a kastélyban. Az önkéntes bezártság nyomasztó légköre már a második napon felenged és könnyűvé válik.

 

A szakácsnő szájába adott kísértethistória a keretnarratíva által lépcső alatti babonás beszédként pozicionálódik, ami erősen hangsúlyozza a cselekmény fikcionalitását – szemben például a Varga János végén elhelyezett hitelesítő gesztussal, miszerint az a történet megbízható forrásból, egy alispántól származik. Ezt a lépcső alatti pozíciót stilárisan már nem követi az elbeszélés; a szakácsnő feltételezhetően egyszerűbb nyelvhasználata nem kap teret. A keretnarratívában Joséphine, a szakácsnő még egészen más regiszterben beszélget a konyhában Joannal, az öreg cseléddel, aki az asszonyuk belépése előtt éppen befejezte a történetmesélést:

 

 

A történet számos metamorfózison megy át, hiszen már az első közlő, Joan is „száz embertől” hallotta, a második közlő, Joséphine a Joantól hallottakat meséli újra a novella egyes számú elbeszélőjének. A népmonda oralitását modellező gesztussal a két cseléd közül az adja tovább a történetet, aki utoljára hallotta, majd az asszonyuk – a novella egyes számú elbeszélője – emlékezetből, nyelvileg átformálva jegyzi le azt, eloldva a szóbeli hagyománytól és a cselédek stílusától. (Egy példát idézve: a szakácsnő egész biztosan nem így beszélte volna el a szabólegény szerelmét a mestere lánya iránt: „[a lány] minden szava uj és forróbb tüzfolyamot látszott a fürge szabólegény szivébe önteni”.4) Az elsődleges elbeszélő a korábban már idézett félmondattal („kissé más szavakkal ugyan”) oldja fel a másodlagos elbeszélő személye és a szöveg stílusa közti disszonanciát. A mese sötét tónusú szövedékét újra és újra humoros kiszólások és groteszk jelenetek lazítják fel. A szabólegény karakterét például egy komikus, részeg lánykérésjelenettel vezeti fel a történet: Leemans négy kanta sör után, zilált öltözetben, éjjel megy fel mestere házához megkérni a lánya kezét; a mestere válaszul ledobja a lépcsőn.

 

 

A leírt helyzet mesei komikumát tovább fokozza a latin mondás provinciális használata. Figyelmet érdemel az elbeszélői reflexió arra, hogy a szabómester ismeri-e egyáltalán a mondást, amely a szöveg szerint eszébe jut – ez ismét az oralitásból az irodalmiság felé tereli a szöveget. Humoros jelenetek oldják a kísértetkastélyban töltött éjszaka feszültségét is, amikor a szabólegényt próba elé állítják a kastély néhai tulajdonosai. A padláson elrejtett kincshez vezetik, és utasításokat adnak neki a fal megbontására, a láda kiemelésére és a pénzeszacskók kivételére, de ezeket rendre meg kell tagadnia, hogy helyette a gyilkos fejetlen kísértete hajtsa végre a parancsokat és Leemans állhatatossága megtörje a lelkeket a házhoz kötő varázst. A túlvilági rémalakok már-már fokozhatatlan félelmetességét prózai mozzanatok törik meg, a fejetlen kísértet több ízben is nevetségessé válik:

 

 

A Brüsseli népmonda az Annához hasonlóan megszelídítve építi be a rémtörténetek elemeit, azonban míg az Anna inkább biedermeierbe hajló érzelmes visszafogottsággal kerüli ki a gótikus irodalommal kapcsolatos olvasói elvárásokat, addig a Brüsseli népmonda a meseirodalomhoz közelítő parodisztikus jegyekkel és boldog zárlattal oldja a feszültséget. A Brüsseli népmonda végén, az első narratív szinten felhangzó nevetés nemcsak a felvilágosult, művelt ember kacaja a babonás cselédek meséin, hanem az elbeszélés nem csekély komikumára is reflektál. Hasonló humornak nincs nyoma a másik három szövegben. A társadalmi értelemben vett bezártság és a társadalmi normák által szűkre szabott választási lehetőségek problémája rendszeres alapkonfliktusa Jósika Júlia novelláinak és regényeinek. A bemutatott négy novella mindegyike ezt tematizálja, és az ebből való diadalmas kitörést a mesék világába száműzi.