A segítés talán az egyik legtermészetesebb és legősibb emberi reakció, így nem meglepő, hogy a XX. századra – az ipari társadalom és gazdaság kialakulásával párhuzamosan – több professzionális segítő szakma alakult ki, és vált a munkaerőpiac nélkülözhetetlen részévé. A segítő szakmák közös ismérve – ahogy Vajda Zsuzsa (1997) megállapította – olyan ellenszolgáltatás nélküli közreműködésen alapuló tevékenységi kör, amelyeknek fókuszában az altruista viselkedésen keresztül a nehéz helyzetben lévő személyek (vagy éppen közösségek) támogatása áll. Maga a segítő foglalkozás több szféra tevékenységét foglalja magában. Ide sorolhatóak a szociális, az egészségügyi, az oktatási intézményekben dolgozók munkakörei mellett a családsegítők, a pszichológusok, a papok/lelkészek, az orvosok, a jogászok, és nem utolsósorban a mentálhigiénikus szakemberek (Nagy, 1995). A segítő hivatás ebben az értelmezésben az intézményesült, foglalkozásszerűen végzett munkát jelenti. E szakmákra (is) jellemző a professzionálódás folyamata, ami a XX. században indult el, és napjainkban is tart. Ezen szakmákra jellemző, hogy magasabb társadalmi presztízzsel rendelkeznek – amely nem feltétlenül jelenti az anyagi megbecsültséget –, vagyis „értelmiségi” szakmáknak is tekintik széles körben. Kopp (2007) szerint a segítő szakmák lényeges velejárója a formalizáltság. A segítő hivatásokra sajátos értékek, normák és magatartásminták formális és informális keretek között való elsajátítása jellemző (Kleisz, 2000). Számos kutatás készült a segítő hivatásokat gyakorlók körében, amelyeknek eredményeit figyelembe véve megállapítható, hogy a segítő szakmák választását, és abban való sikerességet olyan attitűdök „mértékei” befolyásolják, mint az emberek szeretete, segítés szándéka, a törődés, valamint a pálya iránti érdeklődés. Ezen szakmák melletti elköteleződésre csak kismértékben vannak hatással olyan tényezők, mint a karrier lehetősége vagy a munka anyagi hozadéka. (Fónai, Pattyán, Szoboszlai, 2001). A segítő hivatások közös ismérve még, hogy a tevékenységük egyik legfontosabb „eszköze” maga a segítő személyisége, ezért különösen fontos az önreflexió módszere, hiszen a segítőknek nemcsak a „klienssel” kell foglalkozniuk, hanem önmagukkal is, hiszen ha a saját magukban zajló érzelmi folyamatokra is figyelnek, akkor nagyobb eséllyel fogják megérteni klienseik viselkedését, reakcióit. Bang (1980) szerint a segítő hivatás gyakorlásához alapvetően négy tulajdonság szükséges. Egyrészt a kedvező munkalégkör kialakításának képessége, amely biztosítja a megfelelő pszichés hátteret, másrészt az önkritika képességét, harmadrészt az új felismerések és tapasztalatok szerzésére való nyitottságot, valamint a tanultak tudatosítása, ismeretrendszerbe történő integrálása. Összességében elmondhatjuk, hogy a segítő hivatásnak tekinthetjük azokat a szakmákat, ahol a cél a másik ember segítése, fejlesztése, oktatása, nevelése, gondozása, vagy éppen gyógyítása.