Ahogy arra a 11. fejezetben az instrukciók konstruálása kapcsán már történt utalás, a diskurzusrésztvevőket megjelenítő első és második személyű személyjelölések között a T/1. személyű deiktikus kifejezések egyértelmű túlsúlyban voltak mind az amatőr, mind a professzionális receptekben. Ez azt jelenti, hogy a kutatói korpusz amatőr receptjeiben a 25-ből 21 olyan recept volt, amelyben az összes első vagy második személyt objektiváló személydeixis több mint fele T/1. személyű volt, amely közül 10 receptben nem is valósult meg más személyjelölő formával a résztvevők objektiválása. Ehhez képest a streetkitchen.hu-ról származó professzionális receptekben a 25-ből 24 receptben az első és második személyű személyjelölések legalább 50%-a szintén T/1. személyű volt. Itt viszont nem volt egyetlen olyan recept sem, ahol a résztvevőket objektiváló személydeixisek 100%-a T/1. személyű lett volna. A receptek legjellemzőbb első és második személyű személyjelöléseinek a gyakoriságát a 17. és 18. táblázat tartalmazza.

Az első és második személyű személyjelöléseket – különösen az Elkészítés című szerkezeti egységet domináló T/1. személyű konstrukciókat – kvalitatívan jellemezve azt tapasztalhatjuk, hogy a diszkurzív megvalósulások túlnyomó többsége úgynevezett empatikus, vagy – más terminussal élve – virtuális használatban (vö. Björthen 2010; Laczkó–Tátrai 2015) fordult elő:

 

[...]

1. A sütőt előmelegítjük 200 C-ra.

2. A padlizsánt felkockázzuk, szétterítjük egy tepsiben, sütőpapíron. Sózzuk, borsozzuk, meglocsoljuk olívaolajjal. Jól összekeverjük. Megsütjük.

3. A lila hagymát felkarikázzuk, egy serpenyőben inkább karamellizáljuk, mint dinszteljük. Csak a végén sózzuk. Egy tálba félrerakjuk. [...]3

A receptekre az volt a jellemző, hogy a műfaj tipikus résztvevői szerepei mentén az instruáló szerepével jellemezhető receptíró az egyes instrukciókat nem pusztán jelen időhöz lehorgonyzova, de T/1. személyű konstrukciók segítségével fogalmazta meg. Ez azt jelenti, hogy a receptíró a receptolvasótól elvárt különféle tárgymanipulációs cselekvések időben egymást követő sorát nyelvileg úgy tette hozzáférhetővé, mintha az adott cselekvések a megnyilatkozó és a befogadó együttesen, közösen végrehajtott cselekvései lennének. Holott mindenki számára nyilvánvaló, hogy a recept kipróbálása esetén a recept szerzője (akár a nosalty.hu egyik hobbiszakácsáról, például Pussycatről, akár a streetkitchen.hu-n receptet közzétevő Fördős Zéről van szó) a gyakorlatban minden valószínűséggel nem fog együtt főzni a recept felhasználójával. Mindez azt jelenti, hogy a T/1. személyjelölés lehetőségeit kihasználva a receptírók az étel elkészítésének a forgatókönyvét virtuálisan közösen végzett tevékenységként konstruálták meg. Ezáltal a receptírók egyfelől a diskurzuspartnerre irányuló empatikus attitűdöt jelenítettek meg, másfelől pedig csökkentették a műfaj jellegét meghatározó instruáló-instruált résztvevői szerepviszonyból természetszerűen fakadó hierarchikus személyközi viszony aszimmetriáját.

A többszintű kódolással megvalósított kvalitatív elemzés azt is kimutatta, hogy ezek a résztvevőket virtuális „mi”-ként konstruáló T/1. kifejezések a személyjelölés magyar nyelv adta lehetőségeiből fakadóan többnyire igei konstrukciók igei személyragjaiként valósultak meg. Ehhez képest elenyésző volt a T/1. személyként konstruált résztvevőknek a nominális szerkezetek birtokos referenciapontjaként való megjelenése, az pedig még inkább, hogy az igei szerkezetek első vagy második személyű személyes névmással kidolgozott trajektoraként vagy landmarkjaként objektiválódtak volna a résztvevők. Mindemellett a receptek arra sem szolgáltak egyetlen példával sem, amikor a megnyilatkozó vagy a befogadó topik szerepben konstruálódott volna a mondatokban.

A 11.2.1. fejezetben ugyanakkor azt is láthattuk, hogy a T/1. személyű, virtuális referenciájú igei konstrukciók esetében mindemellett az is igen stabil mintázatba rendeződött, hogy ezek a konstrukciók javarészt kijelentő módúak és jelen idejűek voltak, vagyis a direktív instrukciókat (amelyek az Elkészítés jellegadó beszédaktusai voltak) a receptírók indirekt beszédaktusként konstruálták meg (vö. Thornburg–Panther 1997; Brdar-Szabó–Brdar 2009). A beszédaktusok indirektsége és a személyjelölésen keresztül kifejezett virtuális azonosulás, illetve empatikus attitűd segítségével tehát együttesen érte el a receptíró azt, hogy minél kevésbé legyen explicit elvárásként hozzáférhetővé téve a befogadó jövőbeli cselekedeteire való irányulása – ehelyett jóval inkább közös tevékenységként konstruálódjon a főzés, a szerepviszonyokból természetszerűen adódó aszimmetriát minél inkább csökkentve.

A receptírónak igen hasonló társas attitűdjelölő stratégiája figyelhető meg abban a néhány amatőr receptben is, amelyek az Elkészítés című részben is túlnyomórészt E/1. személyű formák segítségével jelölték ki a referenciális tájékozódás kontextusfüggő kiindulópontját (lásd 17. táblázat):

Az Elkészítésben szereplő E/1. személyjelölésnek ez az értelmezési lehetősége azonban nem kizárólagos. Hiszen az E/1. személyű formákat értelmezhetjük úgy is, hogy azokkal a receptíró saját kontextusfüggő szociokulturális kiindulópontját jelöli ki, illetve objektiválja mint a diskurzus társas világában való tájékozódás kontextusfüggő kiindulópontját – ebben az esetben azonban az egyes mondatok nem direktívumként, hanem asszertívumként értelmezendők (lásd a 11.2.1. fejezetet). Ha emellett az értelmezés mellett döntünk, akkor az így konstruált szerkezeti egység példázatként nyeri el az értelmezését: olyan narratívaként, amely egy egyedi, egyszeri példán keresztül történetként szemlélteti egy bonyolultabb dolognak (jelen esetben egy összetett, több lépésből álló cselekvéssornak) a természetét (vö. 11.2.1. fejezet, illetve Tátrai 2008). Vagyis ennek mentén értelmezhetjük úgy is az Elkészítés című részt, hogy benne a receptíró a saját példáján keresztül szemléltetve, bemutatva próbálja elérni azt, hogy a befogadó megértse, miként kell végrehajtani egy olyan cselekvéssort, amelynek a jövőben esetlegesen ő is a megvalósítója lesz. Egyetlen olyan amatőr recept volt a mintában, amely igen egyértelműen ez utóbbi értelmezési lehetőséget tette valószínűbbé:

A mérsékelt eltérés az amatőr és a professzionális receptek között tehát nem abban állt, hogy mi volt a legjellemzőbb személyjelölő konstrukció, amely révén a receptírók a személyességet kezdeményezték, hanem abban, hogy a további első vagy második személyű deiktikus kifejezések milyen résztvevőket tettek referenciálisan azonosíthatóvá a receptben. Fentebb szó esett az amatőr receptek E/1. konstrukcióiról, amelyek jellemzően alternatív konstruálási megoldást jelentettek a T/1. személyű konstruáláshoz képest az Elkészítés című szerkezeti egységben. A streetkitchen.hu receptjeire viszont egyáltalán nem volt jellemző, hogy az Elkészítésben más személyjelölő formákat is alkalmaztak volna a receptírók. Ellenben az úgynevezett „keret” típusú, kontextualizáló szerkezeti egységekben (vö. 10.2.1. fejezet) előfordult, hogy a recept olvasóit „ti”-ként, illetve „te”-ként jelenítették meg. A T/2. személyű formákra valamennyi elemzett receptben ismétlődő példa a (129), amely a receptek lezárásaként megismételt, metadiszkurzív paratextusként is felfogható befejező szerkezeti egység volt (vö. 5.3.3. és 10.2.1. fejezet). Ez egyúttal a T/1. személyű formák alkalmazásának egy másik módját is szemlélteti: azokat a streetkitchen.hu-ra jellemző eseteket, amikor a weboldal szerkezetősége konstruálódott „mi”-ként, a T/1. személyű személyjelölő formáknak az exkluzív olvasatát kezdeményezve.

 

Volt azonban egy olyan elemzési szempont is, amely tekintetében az amatőr hobbiszakácsok és a professzionális szakácsok receptjei határozottabb elkülönülést mutattak egymástól: ez pedig a 12.1. fejezet D) elemzési szempontja, a személyjelölő konstrukciók metapragmatikai tudatossága. Míg ugyanis az amatőr receptekben mindösszesen 2 olyan személyjelölő forma volt, amely a megnyilatkozónak a konstruáláshoz való, explicitté tett reflexív viszonyulását fejezte ki, addig a professzionális receptekben összesen 60 darab ilyen konstrukció volt. Ez pedig azt jelentette, hogy a professzionális receptek valamennyi első vagy második személyű, perszonalizációt kezdeményező személyjelölő konstrukciójának a 9%-a a megnyilatkozó explicit metapragmatikai tudatosságát juttatta kifejezésre. A szóban forgó személyjelölések 9%-a tehát olyan reflexív konceptualizáció volt, amellyel a receptíró a résztvevők diszkurzív tevékenységét jelenítette meg az adott elemi jelenetben:

Összességében tehát megállapítható, hogy a korpusz amatőr és professzionális receptjei igen jelentős mértékben perszonálisan voltak konstruálva. A perszonalizáció legjellemzőbb diszkurzív mintázatát a virtuális T/1. személyű személyreferenciát megvalósító, jelen idejű, kijelentő módú, tárgymanipulációt jelentő igei konstrukciók alkották. Ezeken keresztül a receptírók a receptolvasóval közösen végzett tevékenységként jelenítették meg az egyébiránt indirekt beszédaktusokkal megkonstruált instrukciókat, mindez által pedig a megnyilatkozó empatikus társas attitűdjének, illetve a társas szerepviszonyok (az instruáló-instruált résztvevői szerep) aszimmetriájának a csökkentésére irányuló diszkurzív törekvésüknek adtak hangot. A T/1. személyű személyjelölések ilyen egyértelmű és a korpusz szinte minden szövegpéldányát uraló mintázatba rendeződése arra hívja fel a figyelmet, hogy a perszonalizációnak ez a mintázata erőteljesen műfajjelölő konstruálási eljárás a receptekben. A T/1. személyjelölések műfajjelölő mintázatba rendeződése ugyanakkor felveti annak a lehetőségét is, hogy a megnyilatkozó empatikus attitűdjének a T/1. formákkal történő jelölése nem feltétlenül jár a receptíró nagyfokú pragmatikai tudatosságával (vö. Tátrai 2017a: 1040–1045). Azaz a T/1. személyjelölés a műfaji konvencióknak való megfelelés jelölését legalább annyira szolgálhatja (vö. Brdar-Szabó–Brdar 2009; Kuna 2016b), mint a megnyilatkozó empatikus társas attitűdjének a tudatos, szándékolt kifejezésre juttatását.12 Ugyanakkor az is lényeges, hogy ez a mintázat egyedül a személyjelölések metapragmatikai tudatossága szempontjából rajzol ki további, műfajon belüli differenciálódást a különböző szaktudással rendelkező megnyilatkozók mentén, ami korrelációkat mutat a „keret” típusú, kontextualizáló szerkezeti egységek közötti árnyalatnyi különbségekkel, ide értve az azokban megvalósított személyjelölések kisebb eltéréseit is (vö. 10.2.1. fejezet). Viszont ezt leszámítva a perszonalizációt kezdeményező diszkurzív mintázatok tekintetében sem volt azonosítható jelentős különbség az amatőr és a professzionális receptek között az elemzett kutatói korpusz alapján.