A kettes típusú diabétesz patogenezisében három fő szempont játszik szerepet: az inzulinrezisztencia kialakulása, a hasnyálmirigy béta-sejtjeinek rendellenes működése és a máj fokozott glükóztermelése. A glükagonszerű peptid 1- (GLP-1) analógok és a DPP-4-gátlószerek kutatása e három diszfunkcióra adhat terápiás választ. A 90-es évek végén natív GLP-1-infúzióval diabéteszben szenvedő betegeken végzett vizsgálatok bizonyították, hogy a GLP-1-szint normalizálásával a fiziológiás glükózszint helyreállítható. A GLP-1 peptidet a DPP-4 enzim lebontja, így a fiziológiás szint elérése ebben az esetben vagy a lebontásnak ellenálló GLP-1-analógok bejuttatásával, vagy pedig a DPP-4 enzimszelektív gátlásával biztosítható. Ennek a megközelítésnek a jelenlegi terápiához viszonyítva több potenciális előnye is van. Mivel az inzulin kiválasztását a GLP-1 a glükózszintnek megfelelően stimulálja, nem alakulhat ki hipoglikémiás állapot. Másrészt a mechanizmus alapján nem várható testsúlynövekedés, amely a metabolikus szindróma néven ismert tünetegyüttes velejárója. Harmadrészt a GLP-1 peptidnek szerepe van a béta-sejtek szabályozásában is, így a terápia a patogenezis egy további folyamatára is jótékony hatást gyakorolhat. A rendelkezésre álló klinikai és preklinikai adatok alapján 1999-ben a Merck egy DPP-4-inhibitorok kutatására irányuló programot indított (Thornberry és mtsa, 2007).