A talidomidot eredetileg a Chemical Industry Basel (CIBA, jelenleg Novartis) állította elő 1952-ben, de mivel nem tudott semmilyen hatást hozzárendelni állatmodellben, ezért a hatóanyag a Chemie Grünenthal céghez került, ahol már szabadalommal is védték a molekulát (Grünenthal Chemie, 1957). Elsőként kombinációs terápiaként Grippex néven került forgalomba 1956-ban légúti fertőzések kezelésére. Hamar megfigyelték, hogy a talidomid önmagában is hatásos nem addiktív, nem barbiturát típusú nyugtatónak, és nem mellékesen, hányinger csökkentő tulajdonsággal is bírt. Utóbbi hatása miatt vált hamar népszerűvé, és kifejezetten javasolták várandós nők reggeli rosszullétének enyhítésére (Kunz és mtsai, 1956, Walkenhorst és mtsai, 1957, Taussig, 1962). Contergan néven 1957-ben került a talidomid forgalomba és rövid időn belül a fejlett világ nagy részén kapható volt különböző márkanevek alatt. Néhány évnek el kellett telnie, hogy két független vizsgálat bebizonyítsa, hogy az egyre szaporodó születési, fejlődési rendellenességek (végtagcsökevények és -torzulások) összefüggésbe hozhatók a talidomid szedésével (McBride és mtsai, 1961, Lenz és mtsai, 1962), amelynek következtében ezután fokozatosan kivonták a forgalomból; habár a fejlődő világban még egy jó ideig alkalmazott terápia maradt. A vizsgálatok szerint a talidomid káros mellékhatása mintegy 10 000 embriót érintett, amelyeknek a túlélési aránya 40–70% közé tehető, és máig az egyik legnagyobb megelőzhető egészségügyi katasztrófát okozta (Miller, 1991).

Jacob Sheskin izraeli orvos 1964-ben javasolta, szintén fenotípusos vizsgálatok alapján, a talidomidot előrehaladott állapotú leprás betegek kezelésére (Sheskin, 1965), amely terápia egészen 2010-ig alkalmazásban volt, amikor is a WHO nem javasolta tovább, mivel nem volt kontrollálható megfelelően a várandósság alatti szedés tiltása, amelynek következtében a fejlődő világban továbbra is előfordultak fejlődési rendellenességgel született gyermekek.

Az IMiD-ek gyógyászati használatának kezdeti szakasza tökéletes példája annak, hogy mit okozhat, ha fenotípusos (hatásalapú és nem mechanizmusalapú) gyógyszerfejlesztés során azonosított, pontos hatásmechanizmus (és nem kellően részletes toxikológia!) nélkül kerül hatóanyag forgalomba. Sajnálatos, hogy a Contergan alkalmazásának rengeteg ember élete, életminősége esett áldozatul. Ugyanakkor ennek a tragédiának következtében új, szigorúbb szabályozások léptek életbe, aminek következtében sokkal körültekintőbben folytak a gyógyszerkémiai kutatások és a toxikológiai vizsgálatok.

A talidomid alkalmazhatóságát az onkológia területén a 2000-es években fedezték fel, ami elhozta az IMiD-ek második, immáron tartós virágkorát, amelynek részleteit a következő fejezetben mutatjuk be. Az IMiD-ek voltak az előfutárai a gyógyszerhatóanyagként használt molekuláris ragasztóknak, amelyek bemutatására a 3.4. fejezetben került sor. Jelenleg körülbelül fél tucat IMiD van klinikai hatékonysági vizsgálat alatt (fázis II vagy III), és három került kereskedelmi forgalomba. Érdemes megemlíteni, hogy a lenalidomid-alapú Revlimid® forgalma az elmúlt években több 10 milliárd USD-t tett ki. Az 5.5.1. táblázatban és az 5.5.1. ábrán láthatók a legismertebb és legelőrehaladottabb státuszban lévő IMiD-ek.