A perisztaltikus reflex erősítésével ható szerek gyorsítják a gyomor ürülését és fokozzák a bél motilitását. A prokinetikus szerek az enterális idegrendszer egyes transzmittereinek működésére hatnak. A szerek prototípusa a metoklopramid, mely összetett receptorkötési spektrummal rendelkezik (Kalas, 2023). Prokinetikus hatásáért leginkább az 5-HT4 receptorok stimulálása, így a perisztaltikus reflex erősítése, és a D2 receptorok gátlása, vagyis a gátló hatás felfüggesztése felelős. Utóbbi hatáskomponense és az 5-HT3 receptorok gátlása játszik szerepet a vegyület erős hányáscsillapító hatásában is. A domperidon szelektív D2-receptor-gátló, mely szintén rendelkezik prokinetikus és hányáscsillapító hatással, de a mellékhatások veszélye miatt csak az utóbbi indikációban használatos (Reddymasu, 2007). Az itoprid a D2-receptor-antagonista hatása mellett gátolja az acetil-kolinészteráz enzimet is, mely szintén hozzájárul a perisztaltikus reflex fokozódásához (Kim, 2005). Elsősorban a 5-HT4 receptorok stimulálásával hat a cizaprid és a tegaszerod, melyeket mellékhatásaik miatt már nem használnak, illetve a prukaloprid és újabb analógjaik, mint a renzaprid és a naronaprid (Tack, 2012).

Szintén a motilitás fokozásával hatnak a hashajtók, melyek elsősorban a vastagbélben fejtik ki hatásukat, és hatásmód szerint négy csoportba oszthatók. A széklet mennyiségét növelik a salakképző szerek és az ozmotikus hashajtók, melyek a béltartalom növelésével fokozzák a falfeszülést és a perisztaltikus reflexet. Az előbbi csoportba az élelmi rostok tartoznak, melyek a nem megfelelő diéta hiányosságait pótolják. Az ozmotikus hashajtók nem vagy rosszul felszívódó sók, szénhidrátok vagy kisebb molekulasúlyú polimerek, melyek ozmotikusan vizet tartanak a vastagbélben így növelve a széklet mennyiségét. A sós hashajtók szervetlen sók, mint a nátrium- vagy a magnézium-szulfát, illetve a nátrium-hidrogén-foszfát. A szénhidrátok közül a nem emészthető diszacharid laktulózt és a cukoralkohol mannitot, szorbitot használják leginkább. Ezeket a vastagbélben a bélbaktériumok részben emésztik, ami sav- és gázképződéssel jár, melyek irritáns hatása hozzájárul a motilitás fokozásához. A makrogol, ami tulajdonképpen polietilén-glikol, szintén jó ozmotikus hashajtó hatással rendelkezik (Izzy, 2016). A lubrikáns hashajtók a bélfal síkosításával, a béltartalom lágyításával fejtik ki hatásukat. Idetartozik a paraffinolaj és a felületaktív hatással rendelkező dokuzát. A hashajtók legerőteljesebb csoportjába a bélfalizgató szerek tartoznak. Ezek tipikusan profarmakonok, melyekből a vastagbélben képződik az aktív metabolit, ami izgatja a nyálkahártyát és fokozza az enterális idegrendszer aktivitását, ezzel stimulálva a folyadékszekréciót és a simaizmok kontraktilitását. Idesorolható a ricinusolaj, az antranol-glikozidok, például a szennozidok és a szintetikus triarilmetán-származékok. Utóbbi csoportba sorolhatók a fenolftalein, illetve újabb, szisztémás hatással nem rendelkező analógjai, a biszakodil és a nátrium-pikoszulfát (Izzo, 1997). Néhány újabb hashajtó specifikusan fokozza a folyadék elválasztást a vastagbélben ezzel növelve a széklet víztartalmát és mennyiségét. Ilyen a klorid-csatornákat aktiváló lubiproszton vagy a guanilát-ciklázt aktiváló linaklotid, melyeket krónikus székrekedés kezelésére használnak (Izzy, 2016; Ahsan, 2017).

A bélmotilitás csökkentésére is több lehetőség nyílik. Az opioid-peptidek gátolják a simaizom-relaxációért felelős transzmitterek felszabadulását, így a perisztaltikus mozgást szegmentáló mozgássá alakítják. Régóta ismert, hogy az ópium vagy a morfin hatására súlyos székrekedés alakulhat ki, és ezek a szerek használhatók a hasmenés kezelésére. Addiktív tulajdonságuk és egyéb hatásaik viszont korlátozzák alkalmazásukat. Helyettük a központi idegrendszerbe rosszul, vagy egyáltalán nem penetráló, gyengébb opioidok használhatók obstipánsként. Ilyenek a difenoxilát és a loperamid, melyek hatásukat az enterális idegrendszer m-opioid-receptorainak (MOR) stimulálásával fejtik ki, ami csökkenti a bél motilitását (Vanderah, 2024). Szintén az opioidrendszerre hat a racekadotril, mely az enkefalináz enzim gátlószere. Hatására megemelkedik a bélben az endogén opioid-enkefalinok szintje, melyek elsősorban a d-opioid-receptorokat (DOR) izgatják. Ez közvetlenül nem hat a bélmotilitásra, de csökkenti a folyadékszekréciót, így a széklet víztartalmát (Manfredi, 2025). Hasmenés kezelésére használnak még adszorbenseket, mint az aktivált szén vagy a kaolin (dioszmektit), melyek a kórokozók és toxinok megkötésével hatnak, valamint adsztringenseket, mint a csersav vagy a bizmutsók, melyek a nyálkahártya összehúzása és antibakteriális hatásuk révén csökkentik a hasmenés tüneteit. Fertőzéses eredetű hasmenés kezelésére alkalmaznak fel nem szívódó antibiotikumokat, ilyen például az RNS-polimeráz gátló rifaximin vagy fidaxomicin (DuPont, 2011; Anilrudh, 2012).

A belek simaizomzatának túlzott összehúzódása görcsös fájdalmat okoz. Ilyenkor a simaizom tónusának csökkentésére rosszul felszívódó antimuszkarin szereket (pl. butil-szkopolamin) vagy direkt simaizom-görcsoldókat használnak. Utóbbiak prototípusa a papaverin, mely a kalcium-csatorna-gátló hatása mellett, foszfodiészteráz-gátló tulajdonsága révén emeli a cAMP- és cGMP-koncentrációt, melyek mind a simaizmok relaxációját eredményezik. Hasonló hatással rendelkeznek a papaverin származékai, illetve rokon vegyületeik, a drotaverin, az alverin, a mebeverin és a pinaverin (Brenner, 2021). Puffadással járó állapotok kezelésére használatos a habzásgátló tulajdonsággal rendelkező szimetikon. Felületaktív tulajdonsága révén segíti a kisebb gázbuborékok összeolvadását és ezáltal felszívódását vagy eltávozását a bélből (Brecevic, 1994).

Gyulladásos bélbetegségek kezelésére a szisztémás szerek mellett lokális gyulladáscsökkentőket is alkalmaznak. Az 5-aminoszalicilsav (5-ASA) vagy meszalazin összetett gyulladáscsökkentő hatásának alapja a peroxiszóma-proliferátor aktiválta receptor-gamma (PPAR-γ) lokális stimulálása. A PPAR-γ egy sejtmag-receptor, mely befolyásolja más transzkripciós faktorok, így a gyulladásban központi szerepet játszó NFkB működését. Az 5-ASA helyi hatásának eléréséhez a bél különböző szakaszain kioldódó speciális formulációkat, illetve rosszul felszívódó profarmakonokat alkalmaznak. Utóbbiak prototípusa a szulfaszalazin, mely az 5-ASA és a szulfapiridin azokötéssel összekapcsolt vegyülete. Az azokötést a vastagbélben található bélbaktériumok képesek csak bontani, így biztosítva az 5-ASA helyi hatását. Hasonló elven működik a balszalazid- és az olszalazin-molekula is (Iacucci, 2010). Lokális hatású glükokortikoid a budezonid, mely megfelelő gyógyszerforma alkalmazásával eljuttatható a gyulladt bélszakaszra. Helyi hatását az biztosítja, hogy felszívódása során szinte teljes mértékben metabolizálódik (Chopra, 2006). Hatásával részletesen máshol foglalkozunk.