A víz egy átlagos felnőtt testtömegének mintegy 60%-át teszi ki, és számos élettani folyamatért felelős az emberi szervezetben. Így a folyadék- és elektrolit-homeosztázis kritikus fontosságú. A teljes testfolyadék egyensúlya rendkívül jól szabályozott folyamat, amely biztosítja a folyadékgyarapodás és -vesztés közötti egyensúly fenntartását különböző fiziológiai mechanizmusokon keresztül. Különösen a vizelet vesén keresztül történő kiválasztódása biztosítja a víz mellett az anyagcsere-termékek és a felesleges elektrolitok kiürülését is, fenntartva ezzel a folyadékháztartást.

 

A Bowman-tokban a veseartériából származó plazma áthalad a háromrétegű glomeruláris ultraszűrő rendszeren, és olyan ultrafiltrátumot szállít, amely izotóniás a plazmával. A proximális tubulus a filtrátum körülbelül 60–70%-át visszanyeri, beleértve a Na+-t, a vizet a bikarbonátokkal (HCO3–), a szerves oldott anyagokat (glükózt és az aminosavakat), az elektrolitokat és más anyagokat. A szűrletben lévő Na+ újra felszívódik, és a luminális membránban jelen lévő Na+–H+ pumpán keresztül bejut a sejtbe. A lumenbe jutott H+-ionok a kiszűrt HCO3–-ionokkal egyesülve szénsavat (H2CO3) képeznek a lumenben, amely a karboanhidráz enzim segítségével H2O-ra és CO2-re bomlik. A CO2 visszadiffundál a sejtbe, a H2O pedig az akvaporin-1-csatornákon keresztül újra felszívódik a sejtbe, mindkettő a celluláris karboanhidráz segítségével H2CO3-t képez, ami tovább katalizálja őket, hogy a sejtekben HCO3–- és H+-ionok képződjenek.

 

A karboanhidráz-gátló vegyületekből fejlesztették ki a benzotiazidokat. Azonban vízhajtó hatásuk nincs összefüggésben a karboanhidráz enzimre kifejtett hatásukkal. A tiazidok alkalmazási területe hipertónia, valamint enyhe szívelégtelenség kezelése. A forgalomban lévő tiazidok egymástól hatástartamukban különböznek. A tiazidok hatásukat elsősorban a disztális tubulus elülső szakaszán fejtik ki, ahol a Na+/Cl– reabszorpcióját gátolják úgy, hogy a szimporterhez kötődnek. A Cl–, a Na+ és az ezeket kísérő víz kiválasztása fokozódik. A megnövekedett Na+-beáramlás a disztális tubulusba fokozza a Na+ cseréjét K+-ra és H+-re, ez pedig növeli kiválasztásukat, ami hipokalémiához és metabolikus alkalózishoz vezethet. Súlyos mellékhatásaik a folyadék- és az elektrolitegyensúly megzavarásából keletkeznek. A hidroklorotiazid tiazid típusú diuretikum. Alkalmazási területe különböző eredetű ödémák kezelése, hipertónia terápiája és paradox módon a poliúria mérséklése, főként renális eredetű diabetes insipidusban. Ezenkívül alkalmasak hiperkalciuria csökkentésére.

 

Ezek a vegyületek rövid ideig tartó és gyors diuretikus hatást fejtenek ki. A Henle-kacs felszálló szegmensében gátolják a Na+-visszaszívást. Mivel ez a rész igen nagy Na+/Cl–-reabszorpciós kapacitással rendelkezik, az itt ható vegyületek sokkal nagyobb, erőteljesebb vízhajtó hatást eredményeznek, mint a többi helyen ható diuretikumok. A kacsdiuretikumok olyan gyógyszerek, amelyeket ödéma kezelése mellett szívelégtelenség, nefrotikus szindróma vagy cirrózis, valamint magas vérnyomás terápiájában alkalmaznak. A leghatékonyabb, leggyorsabban ható csoport a diuretikumok közül. Hatásukat úgy fejtik ki, hogy a kloriddal versengve kötődnek a Na+/K+/2Cl– -kotranszporterhez a Henle-kacs felszálló ágában, és blokkolják a kotranszportert, ami gátolja a nátrium és a klorid reabszorpcióját. A Na+/Cl–-reabszorpció gátlásával az interstitiumban csökken a tonicitás, és ennek következtében nő a szabadvíz-kiválasztás. A kotranszporter blokkolása miatt a kálium nem tud visszaszívódni a lumenbe, ami hipokalémiához vezet. Ezek mellett fokozzák a kalcium- és magnéziumionok vesztését is. A kacsdiuretikumok specificitása a vesetubulusokban kialakuló magas helyi koncentrációjuknak köszönhető. A furoszemid a kacsdiuretikumok közé tartozó diuretikum. A disztális tubulusokban, a Henle-kacs vastag felszálló szárán a kortikális és medulláris széles szakaszon fejti ki hatását a nátrium- és kloridionok reabszorpciójának gátlásával. Terápiás jelentősége ödémák, enyhe vagy közepesen súlyos hipertónia, nagy adagban akut és krónikus veseelégtelenség, oliguria kezelésében van. Az etakrinsav szintén csúcshatású kacsdiuretikum, melyet ödémás állapotok és egyéb diuretikummal szembeni rezisztencia esetén alkalmazhatunk. Mind a furoszemid, mint az etakrinsav a káliumürítést is fokozza, így azt pótolni kell (Ellison és Felker, 2017; Gyires, 2011).

 

Ezek a vegyületek a kálium-homeosztázis helyén, a disztális nefron aldoszteronérzékeny szakaszán fejtik a hatásukat. Az aldoszteron a Na+-reabszorpció stimulálásával negatív potenciált hoz létre a lumenben, ami K+- és H+-ionokat juttat be (és így fokozza kiválasztásukat). A káliumkímélő diuretikumok az aldoszteronhatás gátlásával (spironolakton, eplerenon) vagy a Na+-csatornák blokkolásával (amilorid) csökkentik a Na+ visszaszívását. Ennek hatására a K+-ürítést elősegítő mechanizmusok gyengülnek. Különösen a vesekárosodott betegeknél ezek a vegyületek súlyos hiperkalémiát okozhatnak. A spironolakton kompetitív módon gátolja az aldoszteron–receptor kapcsolódást, így aldoszteron-antagonistaként kerül alkalmazásra. Az aldoszteron kötődik a receptorához, és ez az aldoszteron–receptor komplex (aldoszteron indukálta) fehérjeképződést indít be, mely megváltoztatja a luminális membrán Na+ vezetőképességét, valamint a Na+-pumpa aktivitásának a növekedését. A Na+-csatorna-gátlókhoz hasonlóan, a spirolakton Na+-ürítést és K+-megtakarítást eredményez, és gyenge hatású diuretikum. Terápiás jelentősége primer hiperaldoszteronizmus, ödémák és/vagy ascites szekunder hiperaldoszteronizmussal együtt járó betegségek esetén van. Az eplerenon szintén aldoszteron-antagonista diuretikum, balkamra-diszfunkció és klinikai tünetekkel járó szívelégtelenség esetén alkalmazzuk. Az amilorid gátolja a Na+-csatornákat, így a Na+ tubuláris koncentrációjának növekedését és ezzel a K+-szekréció csökkenését idézi elő. Magas vérnyomásban, krónikus szívelégtelenségben, illetve kóros hasi folyadék felgyülemlése esetén alkalmazzuk, önállóan vagy egyéb gyógyszerekkel kombinációban (Ellison és mtsa, 2017; Wile, 2012).

 

A tolvaptán erős, rendkívül szelektív és orálisan hatékony nem peptid vazopresszin-V2-receptor-antagonista. A tolvaptán szelektíven elősegíti a víz kiürülését anélkül, hogy befolyásolná az egyéb elektrolitok, például nátriumionok kiválasztódását. Terápiás javallata az inadekvát antidiuretikushormon-szekréciós szindróma (SIADH) következtében kialakuló hiponatrémia kezelése (Duarte és mtsa, 2010).