A katonai erőfölény használata a diplomáciában természetes volt a görög városállamok között. Thuküdidész, a legnagyobbnak tartott görög történetíró az Athén és Spárta, illetve szövetségeseik között dúlt peloponnészoszi háborúról szóló művében számol be arról a fenyegető követségről (ún. méloszi dialógus, Thuküdidész: Peloponnészoszi háború V. 85–116.18), amely a piciny, semleges Méloszra érkezett, hogy a sziget polgárait rábeszélje a hozzájuk való csatlakozásra. Alkibiadész manőverei ebben az időben a szövetségesek ellen irányultak, előbb Argosz volt a célpont, majd Mélosz. A szigetet még Spárta alapította, de lakói nem akartak egyik félhez sem csatlakozni, így amikor Athén megtámadta őket, fegyvert ragadtak. Erre válaszul küldtek az athéni vezetők követséget a mélosziakhoz: „A rájuk támadó athéni sereg vezetői, Kleomédész, Lükomédész fia és Teisziasz, Teiszimakhosz fia, követeket küldtek hozzájuk, de ezeket a mélosziak nem engedték a népgyűlés elé, s a főtisztviselők és főnemesek előtt kellett elmondaniuk, hogy miért jöttek.” Ami azonnal szembetűnő, hogy az athéniek szándéka ellenére nem a népgyűlés fogadta a követeket, hanem egy szűk arisztokrata csoport. A követség abban reménykedett, hogy a nyilvánosság előtt elmondott beszéddel képesek lesznek a közhangulatot a maguk javára fordítani, és azonnal szóvá is tették, hogy ennek lehetőségétől elzárták őket. Ez persze előrevetítette bizonyos szempontból már azt is, hogy mi lesz a tárgyalások végkifejlete, és efelől alighanem egyik félnek sem volt kétsége. Bár az egész párbeszéd rendkívül tanulságos, és rávilágít arra, hogyan is gondolkoztak az athéniek saját erejükről és a katonai fölényükből fakadó jogaikról, itt csak azt a néhány elemét idézzük, amelyben nyilvánvalóvá válik a semlegesség értelmetlensége, illetve hogy az olyan ideális állapot, amely az ókori világban nem reális.