Az első személyes találkozás során a következőkkel bővült a kép: Máté alig 14 évesen, kb. másfél évvel ezelőtt kezdett fogyni, néhány hónap alatt 31 kg-ra csökkent a testsúlya. Mivel a fogyás hátterében organikus okot nem találtak, AN-t állapítottak meg, így került gyermekpszichiátriai osztályra, ahol viselkedésterápiában és gyógyszeres (antidepresszív és anxiolitikus) kezelésben részesült. Néhány alkalommal családi beszélgetések is voltak, de nem jutottak eredményre, mivel Máté úgy viselkedett az ülések alatt, hogy érdemi beszélgetés nem folyhatott, ha pedig kiküldték, állandóan benyitott és zavarta a beszélgetést. A hazabocsátás után a sikertelen ambuláns kezelés (antidepresszívum) után döntöttek szülei az újabb kórházi kezelés mellett, még akkor is, ha 500 km-t kell utazniuk ahhoz, hogy fiukat láthassák.

Az apa 46 éves vállalkozó, kereskedelemmel foglalkozik, az anya 43 éves óvónő. Máténak van egy két évvel idősebb bátyja, Zsolt, aki levelező tagozaton végzi a gimnáziumot. A két fiú között feszült a viszony. Mátéval korábban semmilyen probléma nem volt, mindig szófogadó, megbízható gyerek volt, jól tanult, maximális teljesítményre törekedett. A testvérek közötti konfliktuson és a Máté betegsége miatt kialakult nehéz helyzet okozta feszültségen kívül más probléma a családban nincs.

Máté állapota aggodalomra adott okot: testileg a 30 kg-os testsúly (mindez 156 cm-es testmagasság mellett, a testtömegindex: 12,3), a 36-os percenkénti pulzusszám, cianotikus végtagok, intenzív hajhullás, anémia volt jellemző, pszichiátriai szempontból a modoros, meglassult viselkedés, a beszűkült figyelmi funkciók, a hiányzó betegségtudat és a súlyos testképzavar nem tette kérdésessé a kórházi kezelés szükségességét. A szülőknek csak úgy sikerült Mátét beültetniük az autóba, hogy azt mondták neki, csak egy ambuláns vizsgálatról lesz szó, nem hagyják itt. Máté ebbe is nehezen egyezett bele, mert már utált minden orvost, ennek megfelelően viselkedett az első találkozás alkalmával: dacos volt, a kérdésekre nem, vagy csak tőmondatokban válaszolt. Amikor megtudta, hogy a kórházban kell maradnia, dühöngeni kezdett, sírt, szitkozódott, a szülők pedig összeroskadva ültek és tehetetlenül tűrték ezt a viselkedést.

Máté testsúlya továbbra is csökkenő tendenciát mutatott, rövid idő alatt 28 kg-ra fogyott le, így életveszélyes állapota miatt előbb infúziós, majd orrszondán keresztüli táplálás mellett döntöttünk, az intenzív osztály állandó, segítőkész felügyelete mellett. Gyógyszeres kezelést (vitaminokon és nyomelemeken kívül) nem kapott. Emellett a viselkedésterápiás megközelítésre helyeztük a hangsúlyt, a testsúlyra vonatkozó írásbeli szerződések tartalmazták a hízás jutalmazását pozitív megerősítéssel (például infúzió leállítása, orrszonda eltávolítása, a többi evészavaros beteggel közös étkezés), illetve fogyás esetén ezek megvonását (például a testmozgás korlátozását a bevitt kalóriák megőrzése céljából). Mivel a Mátéval történt beszélgetések során újra és újra visszatérő téma volt a szüleivel szembeni düh és csalódottság amiatt, hogy „direkt becsapták”, nagy hangsúlyt fektettünk arra, hogy pontosan tudja, milyen következményeket von maga után a hízás vagy a fogyás, átadva neki a testsúlyának szabályozásával kapcsolatos felelősséget. A szülőkkel történt egyeztetés után abban állapodtunk meg, hogy 45 kg-os testsúly elérése és egy héten át való tartása után mehet haza. Máté igyekezett mindent kontrollálni, különböző testsúlynövelő trükköket alkalmazott, egy nap alatt akár 3 kg-os „hízásra” is képes volt. Ezért másfél hónap után, 30 kg-os testsúly mellett kénytelenek voltunk átvenni testsúlyának kontrollálását, nem kötöttünk több írásbeli szerződést, nem adtunk információt arra, vonatkozóan, hogy mikor marad abba a szondatáplálás, mikor kelhet fel stb. Csak ekkor következett be a viszonylag gyors ütemű testsúlynövekedés (három hét alatt 9 kg-ot gyarapodott). Lassan bekapcsolódhatott az evészavaros betegek terápiás programjába (kreatív, asszertív és mozgáscsoport), részt vehetett a közös étkezéseken, lejárhatott az udvarra sétálni.

A szülők hetente látogatták Mátét, eleinte kettesben, majd felváltva, de gyakrabban az apa, mivel Máté megtiltotta a telefonbeszélgetéseik során édesanyjának, hogy eljöjjön. A látogatások alatt Máté viselkedése eleinte igen provokatív volt, szidta és alkalomadtán megütötte őket, kidobta, amit hoztak neki, kiküldte őket a szobából. Mindezt a szülők megadással tűrték, tehetetlenek voltak, mindent a betegség számlájára írtak. A betegség súlyossága gátolta meg őket abban, hogy határozottan fellépjenek az ilyen viselkedéssel szemben. Feltételezésünk szerint a bűntudat, hogy valamilyen módon ők okozhatták ezt a betegséget, elbizonytalanította őket abban, hogy lehetnek-e szigorúak Mátéval szemben. Ezt tapasztalva beszélgetéseket folytattunk a szülőkkel (felváltva, aszerint, hogy éppen ki jött látogatni), melyek során útmutatást kapta arra vonatkozóan, hogy miképp viselkedjenek. Arra biztattuk őket, hogy nyugodtan kérjék ki maguknak ezt a hangnemet, engedjék meg maguknak, hogy dühösek legyenek a betegség ellenére is. Látva azt, hogy a „felmentés” megkönnyítette a szülői funkciók határozottabb vállalását, úgy gondoltuk, hogy eredeti elképzeléseinkkel ellentétben, Máté hazabocsátása előtt elkezdjük a családterápiát.

Az első családterápiás ülésre a Máté felvételét követő második hónapban került sor, ekkor testsúlya már 39 kg volt. Az üléseket a két szerző vezette, két kolléga a megfigyelő teamet alkotta, ők videoláncon keresztül követték az eseményeket. A család beleegyezésével az üléseket videofelvételen rögzítettük. 6-8 ülést terveztünk háromhetes időközönként.

A család egyetértéssel fogadta, hogy Máté jelenlétét még nem tartjuk szükségesnek, ebben az állapotban még nem terhelnénk meg, nem biztos, hogy máris partner tudna lenni a beszélgetésekben, gyermeteg indulatai elsodornák, ami meggátolná az érdemi munkát. Hangsúlyoztuk, hogy vannak olyan dolgok, melyek nem tartoznak a gyerekekre, ezzel a házastársi alrendszer határait szándékoztunk meghúzni. A továbbiakban rendszeresen voltak szeparált családterápiás ülések, azaz külön beszélgetettünk a szülőkkel és külön a gyerekekkel.

Mivel Máté testsúlya ekkor már jelentősen nőtt, hangulata is jobb volt, szülei látogatása során már nem került sor indulatos jelenetekre. A szülők lényegesen nyugodtabbak voltak. Az apa ekkor elmondta, hogy most ő van rosszabb állapotban, mert ismételten komoly problémájuk van a 17 éves Zsolttal, aki otthagyta a szakközépiskolát és levelezői tagozaton akarja megszerezni a gimnáziumi érettségit. Ez nagyon megviselte őket, ellenezték ezt a lépést, de nem tudtak Zsoltra hatni, nem hallgatott rájuk. Miklós valószínűnek tartotta, hogy Zsolt ezzel a döntéssel őket akarja provokálni, amiért az elmúlt másfél év alatt teljes figyelmüket Máté kötötte le. Ez megviselhette Zsoltot, ezért lett „gonoszabb”. Az anya ezzel nem értett egyet, szerinte Zsolt önzőnek született, Mátét is állandóan bántotta azért, mert engedelmes, jó gyerek, aki szüleihez nagyon ragaszkodik. Az anya azért szülte Mátét két évvel Zsolt után, hogy ne legyen közöttük testvérkonfliktus, ne ismétlődjön meg az, ami az anya és 8 évvel idősebb bátyja között volt gyermekkorukban: ő mindig nyűgnek érezte magát a bátyja nyakán. Ezt akarta elkerülni, minden konfliktust el akart kerülni. Nem értette, hogyan különbözhet ennyire két gyerek. Mátét jó szándékú, önzetlen gyereknek írta le, akivel soha semmi gond nem volt. Az elbeszélés alatt Zsoltot mindig nagyobb gyereknek nevezték, míg Mátét a keresztnevén emlegették. Ezt következetesen helyesbítettük.

A házasságuk történetére vonatkozó kérdésünkre elmondták, hogy az apa még legénykorában állami gondozott gyerekek patronálását vállalta, egy kisfiút és egy kislányt vitt haza hétvégeken a szülei házába. Házasságkötésük után a felesége is vállalta a két gyermek gondozását, a hétvégeket és nyári szüneteket együtt töltötték. Azóta mindketten felnőttek, a lánynak már családja van, tartják a kapcsolatot.

A fiú viszont elmaradt, súlyos problémák voltak vele, börtönben is volt. Ezek miatt vele megszakították a kapcsolatot, nem tudnak róla.

Az apának nincs testvére, apja meghalt, anyja egyedül él, rendszeresen tartják a kapcsolatot. Az anya apja korán meghalt, anyja újra férjhez ment. A nevelőapának ez a második házassága volt, az elsőből három gyerek született. Ez kuszává tette a kapcsolatokat, nem voltak összetartó család. Az anyai nagymamát igyekeznek rendszeresen látogatni. Az anyának van egy családos bátyja, aki Máténak mindig fontos volt, de most a betegség során nem segített nekik.

Kíváncsiak voltunk, hogy a szülők miért nem lettek dühösek Máté provokatív viselkedése nyomán. Mindketten sajnálták a beteg fiút, aki nem lehet tudatában annak, amit tesz. Nem mertek kiabálni, inkább leültek vele beszélgetni, miért rossz az, amit csinál. Ha erejük határán voltak, egymás ellen fordultak, összevesztek. Emiatt Zsolt is szenvedhetett, néha rajta is csattant az ostor. A szülők lassan eljutottak oda, hogy lehetnek erélyesek is, s ez nem jelenti azt, hogy nem szeretik eléggé a fiukat.

Az első ülés szünete után visszajeleztük a családtagokat összekötő alapvető szeretetet, amit az aggódás mértéke is jelez. A szülők megerősítésére helyeztük át a hangsúlyt: a gyermeknek stabil szülőkre van szüksége ahhoz, hogy tovább javuljon, éreznie kell a biztonságos hátteret, amit a szülei jelentenek számára. A szülők feladatként azt kapták, hogy foglalkozzanak többet magukkal, tanuljanak meg újra pihenni, hetente szervezzenek legalább félórás közös programot, melynek során ne a fiaik problémáiról beszéljenek. Arra is kértük őket, hogy készítsenek különkülön listát a fiúk pozitív és negatív tulajdonságairól. A következő ülésre meghívtuk Zsoltot is, akinek jelenlétére nagy szükség volna, mert a testvéri feszültségek ellenére sokat tudna segíteni Máténak.

Az első ülés szünetében a következő hipotézist állítottuk fel: a szülők számára nagy megterhelést jelentett Zsolt kamasszá válása, nem tudtak alkalmazkodni önállósodási törekvéseihez, ezeket nevelésük kudarcának érezték. Amikor Máté is kamaszodott, a szülők késleltetni akarták Máté autonómiáját, hogy elkerüljék saját kudarcuk ismételt megélését. Máté dilemma elé került: egyrészt szüksége volt önmaga kipróbálására, másrészt ha ezt megteszi, elvesztheti szülei szeretetét. Áthidaló megoldásként lépett be az életükbe a betegség, az anorexia leple alatt Máté kifejezhette indulatait anélkül, hogy kockára tette volna szülei szeretetét. A házi feladat célja az egy személyben jelenlevő rossz és jó tulajdonságok tudatosítása, Zsolt pozitívumainak kiemelésével és Máté negatívumainak észlelhetővé tételével.

A második ülésre három hét múlva került sor. Máté testsúlya ekkor már három napja 45 kg felett volt. Megállapodásunk értelmében csak akkor mehet haza adaptációs szabadságra, ha testsúlya egy hét alatt nem csökken 45 kg alá. Bár kézenfekvő lett volna, hogy hazaengedjük ezen a napon, amikor szülei amúgy is eljöttek, tartottuk magunkat a megállapodáshoz és ehhez támogatást reméltünk a szülők részéről is. Úgy éreztük, hogy sok múlik ezen a lépésen, mert ha Máténak sikerül elérnie, hogy hazavigyék a megállapodásunk ellenére, akkor a terápia sikere kérdéses lesz, hiszen megkérdőjeleződik a szülői következetesség és határozottság. Szerencsére a szülők is ragaszkodtak a megállapodáshoz, Máté pedig zokszó nélkül elfogadta a tényeket.

A szeparált ülés során a szülők elmondták, hogy bár Zsolt nem szívesen jött el, azzal tudták rávenni, hogy ő vezethette az autót, nemrég szerezte meg jogosítványát. Mindketten megdicsérték, hogy jól vezetett, de egész úton provokálta őket, hol az ablakot húzta le, hol fülsiketítően hallgatta a zenét. A helyzetet pozitív újrakeretezéssel úgy értelmeztük, mintha Zsolt vállalta volna ebben a nehéz helyzetben a fekete bárány szerepét, aki hajlandó volt feláldozni magát és magára vonni az indulatok egy részét, megmentve a szüleit attól, hogy gyakrabban összevesszenek és egymáson vezessék le indulataikat. A feladatokról elmondták, hogy sikerült hetente programot szervezniük, barátokhoz látogattak el és nem beszéltek a problémáikról. A házi feladat másik részét, a gyermekek jellemzését is elvégezték. A Zsoltról írt pozitívumokat hangsúlyoztuk ki, Máté esetében pedig a negatívumokat olvastuk fel, megjegyezve, hogy ezek egy része valójában pozitív tulajdonság (például a konokság, nehezen befolyásolhatóság jelentheti azt is, hogy határozott egyéniség). Az apa nem tudott Zsoltról pozitívumot írni, de aztán talált egyet: megtudtuk, hogy Zsolt testépítéssel foglalkozik, ebben nagyon kitartó. Ezután a fiúkkal beszéltünk. Megdicsértük Zsoltot a kitűnő vezetésért, amit a szüleitől hallottunk. Ezt rögtön megkontrázta. Zsolttal most találkoztunk először, magatartása elutasító volt, nem nézett ránk, viselkedése azt fejezte ki, hogy neki nincs köze ehhez. Ennek hátterében mintha elkeseredés állt volna: „ugyan ki kíváncsi az én véleményemre, mit mondhatnék én?” Mindkét fiú lehajtott fejjel ült, nem néztek se ránk, se egymásra. A beszélgetés nehezen indult, a kérdéseinkre Máté motyogással, Zsolt tőmondatokkal, vagy „nem tudom”-mal válaszolt. Végül a következőket tudtuk meg: Zsolt szerint érthetetlen ez a dolog, amit Máté művel. Több tudatosságot lát Máté viselkedésében, mint a szülei. Attól fél, hogy ha ez így megy tovább, felbomlik a család. Nehezményezi, hogy minden Máté körül forog. Máté pedig hozzátette, hogy nem szereti, ha beleszólnak a dolgaiba. Mindketten úgy gondolták, hogy anyjuk aggodalmaskodásának csökkennie kellene ahhoz, hogy minden visszatérjen a normális kerékvágásba, az apjuk pedig kevésbé legyen befolyásolható. Zsoltnak úgy sikerült kivívnia az önállóságát, hogy elment otthonról, társaságot talált és ez segítette őt abban, hogy ne vegyen fel mindent, amit a szülei mondtak. Arra a javaslatra, hogy leírhatnák a szüleik jó és rossz tulajdonságait, egyszerre válaszoltak nemmel, így megdicsérhettük a testvéri szolidaritást. Majd megköszönve Zsoltnak a segítséget, ismét a szülőket hívtuk be. Házi feladatként azt adtuk, hogy egymás pozitívumait és negatívumait írják le. Ezzel az volt a célunk, hogy jobban lássuk a szülők közötti kommunikáció jellegzetességeit és a hangsúlyt a már kellőképpen megerősödött szülői alrendszerről a házastársi alrendszerre helyezzük.

A harmadik ülés előtt sor került Máté hazabocsátására, miután korábbi megbeszélésünk értelmében elérte és egy hétig tartotta a 45 kg-os testsúlyt. Röviden beszéltünk a szülőkkel és abban egyeztünk meg, hogy a következő családterápiás ülésig Máté testsúlya nem mehet 46 kg alá, ellenkező esetben célszerű lesz a kórházi kezelés folytatása. Azt javasoltuk a szülőknek, hogy ne szóljanak bele Máté étkezésébe, csak a testsúlyát ellenőrizzék. Előrevetítettük, hogy Máténak szinte kötelessége lesz próbára tenni szüleit és nagy szükség lesz a határozott fellépésükre, ami a kórházi osztályon már kiválóan sikerült nekik.

A harmadik ülésre együtt érkeztek, ismét Zsolt vezetett. Máté 47 kg volt. Mivel ezen az ülésen a házastársi kapcsolatra szerettük volna helyezni a hangsúlyt, az elmúlt alkalmakhoz hasonlóan szeparáltuk a generációkat. A szülők beszámoltak arról, hogy egy héten át „megvívtuk a csatát”, Máténak komolyan kellett vennie, hogy híznia kell. Időközben kérésére beíratták egy tíz hónapig tartó szakácstanfolyamra. Zsolt éli a maga életét. A két fiú között nagy a feszültség, gyakran beszélnek durván egymással. Kiderült, hogy az anya szokott beleszólni a fiúk közötti vitába. Az apa hozzátette, hogy ő pedig az anya és Zsolt között zajló vitákba szokott beleszólni, mert attól fél, ha nem szól semmit, úgy tűnhet, mintha nem értene egyet a feleségével. Az anya elmondta, hogy mindig ebből adódnak a problémák kettejük között. Soha semmin nem vitatkoznak, csak a gyerekekkel kapcsolatban. Mivel az apa egyke volt, nem tudja, hogy másképp kell bánni két gyerekkel, nagyon kell vigyázni az igazságosságra. Ő mindig arra gondol, hogy gyermekkorában igazságtalanság érte a szülei részéről a bátyjával szemben, aki előjogokat élvezett, a szülei gyakran döntöttek az ő rovására. Ezt szeretné elkerülni a saját gyerekeinél. Az apa megjegyezte, hogy „talán a bátyád miatt lehet az, hogy ilyen kettősség van a mi gyerekeink között is”. Úgy gondolta, hagyni kellene a gyerekek közti kapcsolatot olyannak, amilyen. A házi feladatot, egymás pozitív és negatív tulajdonságainak leírását komolyan vették, több pozitívumot írtak, mint negatívumot. Az apa szerint az anya sok mindent csak a munkájával jelez, nem mondja el, ha örül vagy haragszik valamire, csak látszik rajta. Itt megjegyeztük, hogy olyan, mint Zsolt, aki szintén nem tudja kifejezni az érzéseit. Mindketten nevettek, s az anya megjegyezte, hogy mikor Zsolttal veszekszik, olyan mintha saját magával vitatkozna. Visszajelzésként elmondtuk, hogy sok közös értéket fedeztünk fel (például a család fontosságát, a munka szeretetét, hogy mindketten úgy érzik, lehet a másikra számítani), ugyanakkor sok dologban kiegészítik egymást (egyikük túl optimista és jóhiszemű, a másik jobban meglátja az esetleges veszélyeket és bizalmatlanabb), ami segítheti az együttműködésüket a mindennapokban.

Szünet után a megfigyelő team javaslatára arra kértük a szülőket, hogy kérjenek egymástól valamit úgy, hogy kéréseiket az ülés első részében megbeszélt problémás területek alapján fogalmazzák meg. Nehéz volt konkrétumokban megfogalmazniuk igényeiket. Végül a következő kérésekre került sor: az apa feladata legyen az, hogy szól Zsoltnak, ha az megint nyitva hagyja a vízcsapot, ami naponta előfordul. Az anya menjen el férjével hetente egy alkalommal a barátaikhoz, akikkel meglazult a kapcsolat Máté betegsége óta, s legalább egy órát beszélgessen anélkül, hogy aggodalmainak hangot adna. A kérések alapján az apának nagyobb igénye volt kettejük gyermekek nélküli kapcsolatának erősítésére.

A fiatal generációval való beszélgetés során megpróbáltuk kicsikarni belőlük egy-egy olyan jellemvonás megnevezését, amit tisztelnek a másikban. Tudjuk, hogy szívből utálják egymást, de ez is nagyon fontos érzelem, nem hisszük, hogy annyi energiát fordítanának egymásra, ha nem tisztelnének valamit egymásban. Így tudtuk meg, hogy Zsolt sok időt szán a barátaira és ápolja a kapcsolatait, Máté pedig hallatlan akaraterővel rendelkezik és sok időt tölt azzal, ami érdekli.

Úgy tűnt, hogy a házastársi alrendszer nagyon bizonytalan, a betegség terelőút szerepét töltheti be: a házastársak között látszólag egyetértés van, valójában azonban a gyerekek problémája az, amiről biztonságosan kommunikálnak egymással („egyedüli ütközési terület a gyerekek”). Kommunikációjukat az jellemzi, hogy nehezen tudnak konkrét igényeket megfogalmazni. A gyerekekkel szemben kialakult jó-rossz hasítás mechanizmusának megértését az anya származási családjából hozott minta segítette: feltételezhető, hogy a testvérével kapcsolatos érzéseit Zsoltra vetíti, aki azonosítja is magát ezzel a szereppel. Nem csupán az a mechanizmus működött, hiszen az apa volt az, aki nem tudott pozitívumot írni nagyobbik fiáról. Párhuzamként megemlíthető a szülők kapcsolata a két nevelt gyerekkel, az egyik elfogadott maradt a problémák mellett is, a másik „kitagadottá” vált.

A negyedik ülésen Máté testsúlya 47,5 kg volt. Zsolt lenyíratta a haját, amit szégyellt, ezért sapkát hordott. A fiúktól megtudtuk, hogy „nincs nagy gáz otthon”, Zsolt gúnyosan hozzátette, hogy „boldog család vagyunk”. Máté nem érzi magát anorexiásnak, Zsolt szerint pedig ugyanúgy válogat, mint a betegsége alatt. A szülők elmondták, hogy Zsolt annyira szégyelli a kopaszságát, hogy állandóan a szobájában ül, ami korábban nem volt jellemző, sokat volt a barátaival. A közös családi időtöltésekben nem vesz részt, „ideális családnak” gúnyolja őket, ha együtt vannak. Máté hangulata egyre jobb, állandóan mesélne. A házi feladatok jól sikerültek. Jóval kevesebb a feszültség bennük. Új autót vásároltak, s a kiválasztásnál mind a négyen jelen voltak. Nehéz volt mindenki igényét kielégíteni, de végül sikerült.

Azt fogalmaztuk meg, hogy Zsolt otthon tartózkodása jelezheti a családba való visszakerülés igényét, amit kamaszos szemérme miatt nyíltan nem tud vállalni, ezért lehetett szükség a hajvágásra. Azzal segíthetnénk neki, ha olyan feladatot adunk, ami mind a négyükre vonatkozik és lehetővé teszi együttlétüket. Szünet után az egész családdal együtt beszéltünk, közös kirándulást javasoltunk, amit Zsoltnak kellene megterveznie, a család pedig nem kritizálhatja a javasolt programot. Megbeszéltük, hogy a következő alkalom témája már nem az evészavar lesz, hanem a közeli jövő. Emellett paradox módon azt is kértük a szülőktől, hozzanak családi fényképeket lehetőleg úgy, hogy minden időszak képviselve legyen. Szándékunkban állt, hogy felelevenítsük bennük a megismerkedésük és első közös éveik emlékeit, ezzel készítve fel őket a fiúk leválására, előrevetítve azt az időszakot, amikor ismét ketten lesznek és gyerekek nélkül kell boldogulniuk egymással.

Az ötödik ülésre Zsolt nem jött el. A kirándulásból nem lett semmi, Zsolt már az innen való távozásukkor mondta, hogy úgysem viszi őket sehova. Erről a továbbiakban nem beszéltek. Azt üzentük Zsoltnak, hogy teljesen igaza van, a múlt alkalommal nem kérdeztük meg tőle, hogy vállalja-e ezt a feladatot, senki nem szereti, ha akaratán kívül ráerőltetnek valamit. A témát ezzel lezárva a változások felől érdeklődtünk. Máté testsúlya 49 kg volt. Testépítéssel kezdett foglalkozni, a velük egy faluban lakó apai nagymamánál rendeztek be számára edzésre alkalmas helyiséget. Emiatt a szülők kezdetben aggódtak, de mikor látták, hogy az edzés nem vezet testsúlycsökkenéshez, megnyugodtak. Zsolt nagyon kedves volt karácsonykor, humorizált. Máté kiküldése után elmondták, hogy nagyon megkönnyebbültek, jól érzik magukat. Arra a kérésre, hogy miből látják egymáson a megkönnyebbülést, az apa elmondta, hogy már nemcsak Máté betegségéről tudnak beszélgetni, az anya pedig nem akarja mindenáron átnevelni Zsoltot. Az anya szerint férje újra tud bóbiskolni délutánonként és nem csak szakirodalmat olvas. Ezután a fotókat kértük el. Kiderült, hogy csak a gyerekek születése utáni időszakról hoztak képet, az apa kivette a többit, mondván, hogy „az életük a gyerekek”. Hosszan kérdezgettük őket a megismerkedésük időszakáról a hangulat nagyon oldott volt, szívesen elevenítették fel az emlékeket. Nevetve mondták, hogy Máté az utóbbi időben nagyon zokon veszi, ha ők ketten akarnak elmenni valahova, gyakran elkíséri őket egy darabon. Megkérdeztük, hogy lehet-e ezt úgy fogalmazni, hogy Máté határozza meg azt, hogy mikor legyenek együtt, gyakorlatilag ő szabályozza a magánéletüket. Helyeseltek, azt is felemlítve, hogy már tv-t sem tudnak nézni, mert akkor jön rá a beszélhetnék, ha valami érdekeset akarnak nézni. Ennek mindig engednek, mert úgy gondolják, hogy Máténak szüksége van arra, hogy foglalkozzanak vele, most akarja bepótolni az elmúlt két évet.

A házastársi alrendszer további erősítése még szükségesnek látszott. Érdekes volt megfigyelni a szülői és házastársi funkciók komplementer működését ebben a családi rendszerben. Amikor az egyik szülő a partneri funkciókat hangsúlyozza, a másik kiemeli a szülői szerepek jelentőségét és fordítva. Ezért azt javasoltuk, hogy legközelebb csak a szülők jöjjenek el, arról kellene még beszélni, hogy miképp segíthetik a fiúk önállósodását, mert Máté kötődése jelezheti a félelmet a felnőtté válástól. Ha otthon hagyják őket, a fiúk is büszkék lehetnének arra, hogy megelőlegezik számukra a bizalmat. Azt is hangsúlyoztuk, hogy ugyanakkor nekik is fel kell készülniük arra az időszakra, amikor a gyerekek elmennek otthonról. Megkértük őket, hogy legközelebb mégiscsak hozzanak olyan fotókat, amelyeken csak ketten láthatók.

A hatodik ülésre megegyezésünk értelmében a gyerekek nem jöttek el. Máté testsúlya 50 kg. Már egy napja elindultak otthonról, összekötötték a családterápiát a közelben lakó barátaik meglátogatásával. A fiúk között nincs feszültség. Együtt esznek, titkaik vannak, nem mondják meg, hogy éppen min nevettek, ha valaki benyit a konyhába. Többször voltak moziban is együtt. Nagy élmény volt, hogy Zsolt a 18 éves születésnapján meghívta az egész családot egy vendéglőbe. Zsolt sokat változott, megvannak a pimaszságai, de amellett barátságosabb és sokat segít. Az apa viszont munkanélküli lett és ez megviselte Mátét. Nem merik elmondani előtte az aggodalmukat ezzel kapcsolatban, mert attól félnek, hogy az ő bizonytalanságuk kibillenti őt. Hangsúlyoztuk a mintakövetés fontosságát, hogy az ő problémájukon keresztül a gyerekek megtanulhatják felnőtt módon kezelni a nehézségeket, nem biztos, hogy kímélni kell őket a reális gondok megbeszélésétől. A fotók megnézése során ismét sok élmény elevenedett fel.

A következő és egyben utolsó ülésre mind a négyen eljöttek. Máté testsúlyát nem mérték, már nem fontos. Zsolt sokkal nyitottabb, fesztelenebb, láthatóan jó a kapcsolat a testvérek között, sok az összenézés és incselkedés. Az apa szerint visszatértek a rendes kerékvágásba. Az anya úgy fogalmazott, hogy „mindenki éli a maga életét, de ott vagyunk egymásnak”.

Fél év múlva került sor egy újabb találkozásra, nem volt probléma a családban, Máté is rendben volt. Mind a mai napig, húsvétkor és karácsonykor értesítést kapunk az édesanyától, illetve tíz év után a szülőkkel személyes találkozásra is sor került: harmóniában élnek, a fiúk megtalálták saját útjukat, dolgoznak, külön élnek.