Túry Ferenc, Pászthy Bea (szerk.)

Az evészavarok pszichoterpiájának aktuális kérdései

1. A bulimiás self ellenállása

Self-pszichológiai nézőpontból tekintve az evészavarokban az archaikus szükségletek disszociálódnak, és ezáltal válnak később tünetté (Sands, 1991). Az evészavartünet eszerint akár úgy is tekinthető, mint egy leválasztott self-rész viselkedése. Bulimia nervosában (BN) például ez egy önálló bulimiás selfnek tekinthető, amelynek vágyai, érzelmei és percepciója különbözik a páciens megszokott énmeghatározásától. Sands terápiás javaslata szerint magát az „evészavaros selfet” kell felfedezni, és empatizálni vele annak érdekében, hogy az archaikus szükségletek kielégüljenek.

Ennek a „titkos self”-nek a természete ellentmondásos és rejtélyes, úgy is tekinthetjük, mint egyfajta hasítást az én két része között. Sugarman és Kurash (1982), Kruger (1989) és McDougall (1980) szerint a függés lényege, hogy a személy egy külső tárggyal helyettesíti a szimbolikus funkciót, vagyis az ételhez való hozzáállás a társkapcsolatok és a biztonság iránti igény kifejezőeszközévé válik. Szerintük az étel éppen azért kiváló eszköz a tárgykapcsolat helyettesítésére, mert az első közvetítő ágens anya és gyermek között. Az ételhez való odafordulás egyúttal arra is szolgál, hogy a személy elkerülje a csalódást és szégyenérzetet (többnyire mindazt a fájdalmat, ami az interperszonális visszautasítással jár).

Az étel megbízható, és minden alkalommal ugyanazt az élményt kínálja, vagyis „lehet rá számítani”.

Sands felhívja a figyelmet arra, hogy az evészavaros személy bizalma alapvetően sérült a külvilágot illetően, így az étellel való kapcsolata egy nagyon mélyről fakadó igényt elégít ki. Az étkezés körüli rituálék tehát ezt a stabilitást szolgálják, éppen ezért előfordul, hogy a személy olyan erővel védelmezi az étellel való speciális kapcsolatát, mintha egy intim barátságát féltené. Az étellel való kapcsolat ugyanis többnyire idealizált: az étel megnyugtatást és biztonságérzetet ad, segít a negatív érzelmek kezelésében, és omnipotens módon kínál gyógymódot valamennyi problémára.

Idézet egy bulimiás pácienstől, akitől megkérdezték, mi történne, ha csak keveset enne a kedvenc „binge”, azaz túlevési ételéből: „Ha bármikor ehetnék belőle, amikor csak akarok, akkor nem lenne olyan csodálatos… Kell, hogy legyen valami az ember életében, amit szeret.”

Ezek a mondatok úgy hangzanak, mintha egy titkos és szenvedélyes, egyúttal tiltott szerelmi kapcsolatról lenne szó. Ez eszünkbe juttatja a tényt, hogy a bulimiás páciensekre gyakran jellemző a promiszkuitás, a drogabúzus és az önsebzés, vagyis az extrém ingerek keresése (Dévald, 1993). Az étellel való kapcsolat könnyen és „legálisan” elérhető. Az önhánytatás a bűntudattól, illetve a fizikai rosszulléttől való megszabadulást teszi lehetővé, de talán ingerként nem bír akkora jelentőséggel, mint maga a falás. Véleményünk szerint erre enged következtetni az is, hogy az egyik legelterjedtebb evészavarforma, a falászavar esetében nincs kompenzáló viselkedés, vagyis önhánytatás, hashajtószedés, túlzásba vitt sportolás stb., csak a falás mámoros és kontrollvesztett rituáléja.

A falásroham tehát ilyen értelemben arra szolgál, hogy a személy megbízható társra, és egyben kivételes élményre tegyen szert, az elutasítás és a szégyen kockázata nélkül. Az ilyen személyek énje nem elég stabil ahhoz, hogy elviselje ezeket a negatív élményeket, ezért társkapcsolataikban gyakran zárkózottak és bizalmatlanok maradnak, ugyanakkor kielégíthetetlen éhséget éreznek a szeretetre és elfogadásra. Ebből az ellentmondásból fakadnak az érintettek konfliktusai és gyakran „követhetetlen logikájú” viselkedésük.

Az evészavarosok, különösen a bulimiások és a falási zavarban szenvedők között gyakran találunk szexuálisan, fizikailag, illetve érzelmileg bántalmazott személyeket, akik sokszor életük korai szakaszában találkoztak ezekkel a megpróbáltatásokkal. A kapcsolódásra és szeretetre való igényük ebből a deficitből fakad, ugyanakkor ez a forrása minden félelmüknek is. Erre szolgál mintegy „gyógyszerként” az evészavaros viselkedés, amely rendezi és strukturálja életüket, kapcsolataikat és személyiségüket. Nem csoda, ha ezek a betegek csak hosszú idő elteltével vállalnak terápiát, illetve erős ellenállást tanúsítanak a gyógykezelés ellen, gyakran makacsul kerülve a konfrontációt.

Sands self-pszichológiai nézőpontból arra is kísérletet tesz, hogy a bulimiás self viselkedését magyarázza. Szerinte egy olyan rész viselkedése jelenik meg a tünetekben, amelynek a vágyai, igényei és érzelmei disszociálódtak az általános self-reprezentációtól. A terápiában esetenként tapasztalható, hogy a páciens már el is nevezte ezt a self-részt („A bennem lakó szörnyeteg”, „Sötét Oldal” stb.), és kevesebb ellenállást tanúsít a gyógykezeléssel szemben, ha a terapeuta a tünetek emlegetése helyett ehhez a részhez beszél.

A tárgykapcsolati elméletek nézőpontja szerint a bulimiás self hasítás eredménye, amit a „jó” és a „rossz” anya közötti különbségtétellel magyaráznak (Masterson, 1977; Selvini-Palazzoli, 1978). Ez a megközelítés azonban megtévesztő lehet, ha arra ösztönzi a terapeutát, hogy az én egy részét egészségesnek, a másikat pedig betegnek lássa.

Sands arra hívja fel a figyelmet, hogy a maga módján a személy valamennyi self-része egészségesen és logikusan működik. Az evészavartünetek részben az egészséges énrészek összetartására szolgálnak, és helyettesítik a nélkülözhetetlen tárgykapcsolatot.

Masrészt gyakran maga a páciens is arra ösztönzi a terapeutát, hogy evészavartüneteit negatív szemszögből lássa, és „kigyógyítsa” belőle a „betegséget”. A terapeuta azonban hibát követ el azzal, ha a páciens eme igényére közvetlenül reagál, minthogy ezzel egyúttal a személy legarchaikusabb self-tárgy igényei ellen intéz „támadást”, ami automatikusan ellenállást vált ki a páciens részéről. Ez az ellenállás tudattalan, ám rendkívül kitartó. Példának okáért a legtöbb bulimiás beteg a hamis, együttműködő, perfekcionista self-részével identifikálódik, ami a szülő nárcisztikus igényeivel összhangban alakult ki a személyiségfejlődés során. Ezt Kohut (1971) a psziché „vertikális hasításának” nevezi. Másrészről a bulimiás self-részt énidegennek és kontrollálhatatlannak éli meg („nem-én”), éppen ezért is tanúsít nagy ellenállást a terapeuta közeledése és e „rossz” self-rész terápiába való bevonása ellen. Elutasítja a lehetőséget, hogy énjének ezt a részét, mint személyiségének egy árnyalatát, aktívan felfedezze és megértse. Lénye eme tudattalan részének a leleplezését abszolút szégyenteljesnek és megsemmisítőnek éli meg. Amennyiben a kezelés előrehaladtával a terapeuta el tudja érni, hogy a páciens a megtagadott self-részt és annak szükségleteit elfogadja és kapcsolatot alakítson ki vele, és elkerüli az ítélkezést (rossz, elfogadhatatlan vágyak, viselkedés), akkor a páciens mintegy megkönnyebbülésként éli meg megtagadott én-részei visszafogadását, csökken az ítélkezése és ellenállása (Sands, 1991).

A bulimiás self-rész archaikus szükségletei mindenáron módot keresnek a megnyilvánulásra, vagyis lehetetlen „lebeszélni” a falásrohamokról. Az első dolog, amire ez a levált self-rész hajlandó reagálni, az a szükségleteinek az elismerése és magyarázata.

Az evészavarok pszichoterpiájának aktuális kérdései

Tartalomjegyzék

Kiadó: Semmelweis Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 331 725 9

A jelenlegi összeállítás 13 fejezetben taglalja az evészavarok pszichoterápiájának legkülönbözőbb kérdéseit. Természetesen nincs szó arról, hogy teljességre törekedtünk, annyira sokszínűvé vált a pszichoterápia alkalmazása e krónikus pszichoszomatikus zavarokban. A fejezetek különböző terápiás lehetőségeket, gyakorlati ötleteket nyújtanak, s egy-egy új irányt is kijelölnek a pszichoterápiás kutatások alapján. Az első fejezet Walter Vandereycken professzor írása a betegségtagadásról – ő a nemzetközi evészavar-kutatás egyik vezéralakja (mellesleg a Magyar Pszichiátriai Társaság tiszteletbeli tagja). A téma a betegségtudattal nem rendelkező anorexiások megértésében és kezelésében alapvető. A második fejezet szintén elméleti jellegű, s a pszichoterápiás folyamat során jelentkező ellenállást tekinti át. A harmadik fejezet is nagy gyakorlati fontosságú, az elhízás kognitív terápiáját mutatja be. A negyedik fejezet egy hazánkban még kevéssé ismert pszichoterápiás eljárást ismertet, az interperszonális pszichoterápiát. Ezután az ötödik fejezetben a családterápia gyakorlati vonatkozásainak, a lehetséges csapdáknak az áttekintését találja az olvasó. Az új információs technológiák pszichoterápiás alkalmazásáról szól a hatodik, angol nyelvű fejezet. Mivel az angol nyelv használata közkeletűvé vált a hazai szakmai színtéren is, a fejezetet nem fordítottuk le (egy EU-projekt kapcsán hazánkban kutató szakemberek írásáról van szó). A hetedik fejezet az izomdiszmorfia terápiáját foglalja össze, a nyolcadik pedig egy hasonlóan új keletű evészavartípust, az orthorexiát veszi szemügyre. E két új zavar a közeljövőben feltehetőn egyre nagyobb figyelmet kap. A kilencedik, szintén angol nyelvű írás a pszichoterápiás folyamat időbeli sajátosságainak összegzése. A tizedik fejezet a pszichoterápiás hatékonyságvizsgálatok főbb adatait summázza, így a bizonyítékokra alapozott orvoslás jegyében igyekszik háttértudást szolgáltatni. A kötet második része három esettanulmányt tartalmaz. Ezek egy-egy érdekes részterületet dolgoznak fel: a súlyos, életveszélyes anorexia kezelését, az anorexia by proxy nevű érdekes altípust, valamint az evészavarokban szenvedő ikrek terápiáját. Bízunk benne, hogy az olvasó hasznos gyakorlati szempontokkal gyarapodik a kötet olvastán. Az összeállítást elsősorban pszichológusoknak, pszichiátereknek szántuk, de haszonnal forgathatják az evészavarok pszichoterápiájában érdekelt más szakemberek is.

Hivatkozás: https://mersz.hu/tury-paszthy-az-eveszavarok-pszichoterpiajanak-aktualis-kerdesei//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero