Túry Ferenc, Pászthy Bea (szerk.)

Az evészavarok pszichoterpiájának aktuális kérdései

2. (Ön)tagadás az anorexiában

A bulimiás betegektől eltérően az anorexia nervosában (AN) szenvedő páciensek esetében ez a stratégia jóval körülményesebb. AN-ban „szenvedni” talán nem is jó megfogalmazás, tekintve hogy ezek a páciensek az esetek döntő többségében nem nyilvánítják magukat „szenvedőnek”, és tagadnak minden, a betegség negatív következményeire, illetve tüneteire vonatkozó jelet. Ebből logikusan következik, hogy számukra a kezelés egy abszurd ötlet, amit a külvilág erőltet rájuk: a család, a barátok és az egészségügyi intézmények. Míg a BN-ban szenvedő beteg a „rossz énje” áldozatának érzi magát, az anorexiás egyáltalán nem érzékel „rossz ént”, amivel akár pozitív, akár negatív módon kapcsolatban állna – üldözője sokkal inkább az a hozzátartozókból és egészségügyi dolgozókból verbuvált konspiráció, amely saját szabad döntésével szemben a gyógykezelést erőlteti.

Megoszlanak a vélemények azzal kapcsolatban, hogy az AN-ban a tagadás tudatos ellenállásnak, avagy akarattól független elutasításnak fogható-e fel, mintegy biológiai alapú betegségfelismerési zavarnak, amely a pszichotikus, disszociatív állapotban lép fel (Vandereycken, 2006). A betegség tagadása önmagában véve következetes viselkedésnek tűnik, amelyet a vágyott cél elérése motivál, és az ego-synton tünetek fenntartására szolgál (Vitousek és mtsai, 1998), az AN-ban azonban inkább az alacsony testsúly fiziológiai és pszichológiai következményei miatti aggódás hiányáról beszélhetünk, mint tudatosan kalkulált manipulációról (Hebebrand és mtsai, 2004). Vandereycken szerint az aggodalom eme hiányának több oka is lehet: többek között a csökkent öntudatosság, a valóság érzelmi jelentésére való érzéketlenség és az önmegtagadás.

Az AN-t az különbözteti meg a pszichotikus zavaroktól, hogy a soványság és az ebből fakadó szenvedés tagadásán kívül minden valóságészlelő funkció működik, és a betegek tudatában vannak alacsony önbecsülésüknek, valamint az ebből fakadó társas izolációnak és szorongásnak (Jeammet, 2009). A testképzavar valószínűleg inkább a betegség tagadásának egyik tünete, és nem észlelési zavar (Garfinkel és Garner, 1982). Ahogy azt egy 17 éves, hat éve restriktív AN-ban szenvedő páciens magyarázta: „Érdemesebb arra beállítani magamat, hogy kövérebb vagyok annál, mint amit látok, és így több erőm lesz arra, hogy koplaljak. Ha esetleg azt gondolnám, hogy már elég sovány vagyok, akkor lehet, hogy megengedném magamnak azt a falatot is, amit általában otthagyok a tányéron. Ha azt megengedném magamnak, akkor lehet, hogy hirtelen még többet akarnék, aminek az a vége, hogy mindent befalok.”

Ez a példa azt illusztrálja, hogy az anorexiás a tagadást mintegy védőpáncélnak használja a rettegett következményekkel szemben – mint például éhségének, és minden bizonnyal ezzel együtt ösztöneinek és érzelmeinek a kontrollálhatatlan elszabadulása.

A betegnek valószínűleg azért is nehéz elfogadnia a kezelést, mivel a bulimiásokhoz hasonlóan a betegségüket saját identitásuk részeként kezelik, vagyis a kezelés elfogadásának vagy visszautasításának kérdését erősen befolyásolja az, hogy hajlandóak-e feladni avagy megváltoztatni önmaguknak ezt a részét. A vallási fundamentalizmushoz hasonlóan a testükkel kapcsolatos ideáik sajátos felmentést kapnak a külvilág kritikái alól (Vitousek és Hollon, 1990). A kilók elvesztése egyben azt is jelenti, hogy képesek konkrétan megvalósítani az ideáljukat, mindenki számára demonstratív módon.

Ahogy fentebb, a BN-val kapcsolatban már megemlítettük, az evészavaros betegekre, így az anorexiásokra is jellemző a disszociáció, vagyis a saját test leválása az énről („mindez a testemmel történik és nem velem”). A disszociáció magyarázza a fájdalommal szembeni közömbösséget, a megemelkedett fájdalomküszöböt, az önelhanyagolást és önpusztítást. A test szenvedése iránti közömbösség mintegy a halállal és a fizikai törvényekkel szembeni közömbösségnek fogható fel. Egyes súlyos anorexiás betegek azt a benyomást keltik a viselkedésükkel, hogy abszurd meggyőződésükkel összhangban, számukra nem kötelező fizikai testet ölteni ahhoz, hogy életben legyenek, és boldogan éljék ezt az életet, mint bármelyik egészséges ember. Hogy ismét egy páciens önvallomására utaljunk: „Nem vagyok meggyőződve arról, hogy ennem kéne ahhoz, hogy éljek”.

Ez a radikális és a valóságtól elrugaszkodott mondat természetesen csak abban a kontextusban értelmezhető, amelyben a beteg a környezetével, vagyis az életét jelentő elemekkel és személyekkel kommunikál. A tagadást tekintve nagyon fontos szempont, hogy a páciens és a gyógyító között konfliktus feszül (Vandereycken, 2006), amely hierarchikus és hatalmi aspektusokat hordoz magában, vagyis a megoldatlan szülő-gyermek konfliktusok tükre lehet. A kezelési helyzetet tekintve olyan felállásról van szó, amelyben az egyik fél „jól van”, és „tudja, hogyan kell élni”, a másik pedig „beteg” és „nem tudja, hogyan kell élni” (például enni kell ahhoz, hogy életben lehessen). A páciens természetesen szeretné jó színben megőrizni magát, mint „normális” ember, aki tudja, mit csinál; egy pszichiátriai-pszichológiai kezelőben azonban számos páciens az „őrült” szerepében érzi magát, ami különösen feszültségterhes lehet a kialakulatlan identitás számára. Mivel az evészavarok, kiváltképp az AN serdülőkori pszichoszomatikus zavaroknak tekinthetők (Túry és Szabó, 2000), a találkozás a rendelőben tulajdonképpen „felnőtt” és „gyerek” között történik, és a fent említett ok miatt eleve konfliktusos lehet. Gyakran a fizikai állapot súlyosbodása és az egyéb testi komplikációk késztetik arra a beteget, hogy segítséget keressen, ám még ebben az állapotban is gyakran tapasztalható az ambivalencia, ami az életmódját illető „igazával” kapcsolatos. Minthogy pszichoszomatikus betegségekről van szó, a tünetek valójában egy verbálisan és érzelmileg megformálatlan feszültség jelei. Így elképzelhető, hogy az anorexiás nem annyira testi tüneteihez, mint inkább azoknak megfogalmazatlan, mélyebb jelentéséhez ragaszkodik, vagyis tagadásával azt fejezi ki, hogy joga van „az igazához”, méghozzá „mindenáron”.

A kezelés elfogadása az egyén nyereségeitől is függ, amelyet a betegszerep hoz magával. Minthogy a betegség a figyelem középpontjába helyezi őket: a családtagok mélyen aggódnak, többféle szakember gondoskodik róluk (amennyiben kórházi kezelésről van szó), kontrollérzetük büszkeséggel tölti el őket, és végre abban a helyzetben vannak, hogy irányíthatják a saját, és a hozzájuk közellálók életét mind a mindennapi tennivalók (étkezés, látogatások) szintjén, mind a mélyebb érzelmi rétegekben. Az evészavar tehát kulcsfontosságú szerepet kap az életükben, és a belső megerősítők fontosabb szerepet kapnak, mint a külső megerősítők (a személyükre irányuló figyelem vs. testi kellemetlenségek; Serpell és mtsai, 1999). Mivel sok páciens azt tapasztalja, hogy evészavarának köszönhetően olyan figyelemben részesül, amelyben azelőtt nem, így a figyelmet és törődést nélkülöző énje valójában „jóllakik” ezzel a figyelemmel, és nem áll érdekében feladni ezt az előnyös pozíciót, amíg más módot nem talál ezeknek a szükségleteknek a kielégítésére. Éppen ezért fontos a gyógykezelés folyamán a szükségletek alapos feltárása és megértése, s a családi környezet bevonása a folyamatba.

Az evészavarok pszichoterpiájának aktuális kérdései

Tartalomjegyzék

Kiadó: Semmelweis Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 331 725 9

A jelenlegi összeállítás 13 fejezetben taglalja az evészavarok pszichoterápiájának legkülönbözőbb kérdéseit. Természetesen nincs szó arról, hogy teljességre törekedtünk, annyira sokszínűvé vált a pszichoterápia alkalmazása e krónikus pszichoszomatikus zavarokban. A fejezetek különböző terápiás lehetőségeket, gyakorlati ötleteket nyújtanak, s egy-egy új irányt is kijelölnek a pszichoterápiás kutatások alapján. Az első fejezet Walter Vandereycken professzor írása a betegségtagadásról – ő a nemzetközi evészavar-kutatás egyik vezéralakja (mellesleg a Magyar Pszichiátriai Társaság tiszteletbeli tagja). A téma a betegségtudattal nem rendelkező anorexiások megértésében és kezelésében alapvető. A második fejezet szintén elméleti jellegű, s a pszichoterápiás folyamat során jelentkező ellenállást tekinti át. A harmadik fejezet is nagy gyakorlati fontosságú, az elhízás kognitív terápiáját mutatja be. A negyedik fejezet egy hazánkban még kevéssé ismert pszichoterápiás eljárást ismertet, az interperszonális pszichoterápiát. Ezután az ötödik fejezetben a családterápia gyakorlati vonatkozásainak, a lehetséges csapdáknak az áttekintését találja az olvasó. Az új információs technológiák pszichoterápiás alkalmazásáról szól a hatodik, angol nyelvű fejezet. Mivel az angol nyelv használata közkeletűvé vált a hazai szakmai színtéren is, a fejezetet nem fordítottuk le (egy EU-projekt kapcsán hazánkban kutató szakemberek írásáról van szó). A hetedik fejezet az izomdiszmorfia terápiáját foglalja össze, a nyolcadik pedig egy hasonlóan új keletű evészavartípust, az orthorexiát veszi szemügyre. E két új zavar a közeljövőben feltehetőn egyre nagyobb figyelmet kap. A kilencedik, szintén angol nyelvű írás a pszichoterápiás folyamat időbeli sajátosságainak összegzése. A tizedik fejezet a pszichoterápiás hatékonyságvizsgálatok főbb adatait summázza, így a bizonyítékokra alapozott orvoslás jegyében igyekszik háttértudást szolgáltatni. A kötet második része három esettanulmányt tartalmaz. Ezek egy-egy érdekes részterületet dolgoznak fel: a súlyos, életveszélyes anorexia kezelését, az anorexia by proxy nevű érdekes altípust, valamint az evészavarokban szenvedő ikrek terápiáját. Bízunk benne, hogy az olvasó hasznos gyakorlati szempontokkal gyarapodik a kötet olvastán. Az összeállítást elsősorban pszichológusoknak, pszichiátereknek szántuk, de haszonnal forgathatják az evészavarok pszichoterápiájában érdekelt más szakemberek is.

Hivatkozás: https://mersz.hu/tury-paszthy-az-eveszavarok-pszichoterpiajanak-aktualis-kerdesei//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero