Túry Ferenc, Pászthy Bea (szerk.)

Az evészavarok pszichoterpiájának aktuális kérdései

3. A család ellenállása és a terapeuta negatív érzelmei

Mint látni fogjuk azonban, a család, az esetek valószínű többségében a szülők bevonása nem egyszerű feladat. Az evészavarokat illetően, a család szerepére leginkább a hetvenes évek elején figyeltek fel (Minuchin, 1974; Selvini-Palazzoli, 1974). A családi befolyás hangsúlyosságára az hívta fel leginkább a figyelmet, hogy a gyógyult beteg eredeti környezetébe visszakerülvén ismét produkálja a tüneteket. A családtagok közti kapcsolatban megjelenő zavar kihat a családtagok egyéni fejlődésére, és ennek kapcsán az evészavarok kialakulására (Gutzwiller-Jurman, 2000). A rendszerszemléletű családterápia nézőpontja szerint például kizárólag a családi környezet figyelembevételével együtt érdemes terápiás beavatkozásba kezdeni. A strukturális és a stratégiai szemléletű családterápiás iskola a családtagok között megjelenő konfliktusra és annak nem megfelelő kommunikációjára helyezi a hangsúlyt. A családszerkezettel foglalkozó kutatások alátámasztják a családi környezet befolyásának a jelentőségét (Okon és mtsai, 2003).

Nem érdemes azonban elsiklani a tény felett, hogy a terápiás kontextusban nem csupán a páciens és annak hozzátartozói jelennek meg, hanem maga a terapeuta is, aki nem csupán passzív megfigyelő, és objektív tanácsadó, hanem aktívan bevonódott, egyéni véleménnyel és érzelmekkel rendelkező, olykor sebezhető személy. A gyógyítás folyamatában tehát nem csupán a beteg, illetve a család ellenállása játszik szerepet, hanem maga a terapeuta esetenkénti ellenállása is.

Rusconi Serpa és mtsai (2009) kiemelik a terapeutának a pácienssel és annak környezetével kapcsolatos negatív érzelmeit, azok befolyásoló hatását a terápiás együttműködésre. Szerintük az intervenció során a terapeutának több lehetséges „célpontja” is akad, amelyeket nem hagyhat figyelmen kívül: először is a beteg, továbbá a beteg szülei, a szülőknek a saját szülőségükhöz való viszonya, és a gyermek-szülő kapcsolat.

Általánosságban a terapeuta a szülőt felnőtt partnernek tekinti a gyógykezelés folyamatában, és a terápiás együttműködés elsődleges cél a terápia megkezdésekor. Nem érdemes azonban elfeledkezni a tényről, hogy a szülő gyakran a szociális környezet nyomására keres segítséget (iskola, háziorvos, edző stb. ). Vagyis a szülő, bár érintett a problémában, nem tekinti magát a probléma hordozójának, minthogy „ő jól van” (Fraiberg, 1980). A legtöbb szülő sohasem konzultálna szakemberrel pusztán saját gondjai miatt, ezt a lépést tehát kizárólag a gyermeke érdekében hajlandó megtenni. A szülők általában elfogadják annak a gondolatát, hogy rendszeresen meg kell jelenniük a konzultáción, illetve a kórházi látogatásokon, továbbá hogy együtt kell működniük a terapeutával, és hogy a gyermeküknek kezelésre van szüksége. Az ellenkezőjére is akad azonban számos példa.

A kötődéselméletek előszeretettel vizsgálják a terapeutával való első találkozás kontextusát, különösen a felnőtt és a gyógyító közötti találkozást tekintve (Crowell, 2003). Bowlby (1988) leírja, hogy segítségkérési helyzetben a gyógyítóval való találkozás aktiválja a személy kötődési rendszerét. A személy valójában kétféle stressznek van kitéve: először is ismeretlennel találja magát szemközt, másodszor pedig kiszolgáltatott helyzetben van, mivel ő a segítségkérő.

Az első konzultáció alkalmával a szülők gyakran erősen megélik a tehetetlenségüket, amely kihat a szülőszerepben való működésükre, és a saját magukról kialakított képre. Mivel gyermekükről van szó, akinek képtelenek segítséget nyújtani, a terapeutával való találkozást személyes kudarcuk hozadékának tekintik, hiszen „mi mást tehetnének”. A terapeuta mint „erősebb és bölcsebb” jelenik meg a szemükben (Bowlby, 1988; Marwin, 2002), aki ebben a reménytelen helyzetben olyan erőket tud bevonni, amiket ők maguk szerettek volna, de képtelenek rá.

Rusconi Serpa és mtsai (2009) szerint ez a találkozás tehát aktiválja a kötődési rendszerüket, és a legősibb, tudattalan sémákat hozza felszínre. Biztonságos kötődés esetében az elsődleges sémákat, bizonytalan kötődés esetében elkerülést, ellenállást vagy ambivalenciát, dezorganizált kötődés esetében pedig nem jön létre kötődési struktúra (vagyis esetenként maga a kapcsolat sem).

A terápiás helyzettel kapcsolatos elvárások attól függenek, hogy a szülőben milyen modellek aktiválódnak (a szakemberről, a helyzetről és annak kereteiről, a személyről önmagáról, saját sérülékenységéről stb.). Ezzel együtt egy másik rendszer is aktiválódik a segítségkérési helyzetben, méghozzá a „caregiving” rendszer, vagyis a gyengébbel való törődés és odafordulás. Ez az a rendszer, amely bármely szükséget szenvedő személy láttán aktiválódik (George és Solomon, 1999), s arra készteti az egyént, hogy saját érzelmei vagy egyéb nehézségek árán is keresse a megoldást, még annak ellenre is, ha ezzel ő maga kiszolgáltatott helyzetben találja magát (például intim problémákról kell idegenekkel konzultálnia).

Előfordulhat azonban, hogy – bizonytalan kötődési stílus esetén – a rendszer tudattalan sémái olyannyira erősek, hogy az utód védelme is másodlagossá válik.

Ha a szülőnek például az a tudattalanul választott stratégiája, hogy saját érzelmi egyensúlya érdekében nem észleli a másik szomorúságát és sérülékenységét, nem valószínű, hogy egy ilyen helyzetben aktiválja a törődési szisztémát, sőt, akár tökéletesen meggyőzheti magát arról, hogy minden rendben van. Ilyen esetben maga a szülő is szembehelyezkedik a terapeutával, illetve a gyógyító intézménynyel, amelynek a segítségére nincs indokolt szüksége, veszélyeztetvén a tőle függő gyermek egészségét.

A bizonytalan kötődésű szülők esetében fennáll a kockázat, hogy a szülő magas stresszt élt meg a segítségkérési helyzetben, amelyben kiszolgáltatottnak érzi magát, így jelentős ellentmondásba kerül önmagával. Amennyiben segít a gyermekének, saját érzelmi egyensúlyát veszélyezteti, ha azonban megvédi önmagát ettől a szorongató helyzettől, elmulasztja a gyermekével való törődést. Ez a belső konfliktus általában a terapeutával, illetve a gyógyító intézménnyel való kapcsolaton csapódik le (Guedeney és Guedeney, 2007).

A kötődési stílus befolyásoló hatása természetesen a terapeutára is érvényes (Dicaccavo, 2006). A gyógyító nagyjából ugyanannak a konfliktusnak van kitéve, amit maga a szülő él át: egy esetleges ellentmondás saját személyes pszichológiai egyensúlyának a védelme és a caregiving között. Előfordulhat, hogy a szülő ambivalens viselkedése, a beteg ellenállása, illetve egyéb személyes tényezők (például a saját hatékonyságba vetett hit) stresszt váltanak ki a terapeutában. Amennyiben ezeket a személy szerint megélt negatív érzelmeket figyelmen kívül hagyja, megkockáztatja, hogy figyelmét eltereli nem csupán a saját, de a család vagy a beteg általt megélt stresszről is. Másrészt viszont, ha figyelmét nem tereli el a negatív érzelmekről, önmaga is ellenállást tapasztal, ami akadályozhatja gyógyítói szerepében.

A negatív érzelmek (harag, szomorúság, félelem) gyakran megbénítják a terapeuta kreativitását és kompetenciáját, vagyis alááshatják a teljes terápiás folyamatot. A terapeuta negatív érzelmei csaknem minden esetben a szülő, a szülőpár, illetve a páciens kötődési problematikájához kapcsolódnak, tulajdonképpen a terápiás áttétel követezményeként.

Fonagy (2007) javaslata szerint ebben a szituációban a terapeuta elsődleges feladata a saját érzelmi egyensúlyának visszanyerése, majd a szülő segítése saját kötődési konfliktusában, annak az érdekében, hogy végül a beteg érdekeit szolgálhassák együttes erővel.

A terapeuta feladata tehát negatív érzelmeinek a felismerése és elfogadása. Ennek érdekében megszakíthatja az ülés menetét, megnövelheti a fizikai távolságot a jelenlevőkkel, és csökkentheti bevonódottságát az aktuális problematikába, mintegy szüneteltetve a terápiás munkát. A szülő megnyugtatása és megnyerése érdekében pedig csökkentheti a keretekkel kapcsolatos feszültséget, elmagyarázhatja a terápia pontos menetét, és hangsúlyozhatja, hogy a szülő mint vele egyenjogú, és a gyermek gyógyulása érdekében jelenlévő partner van jelen. Sokat segíthet a megfelelő metakommunikáció, a betegség tüneteinek és következményeinek az elmagyarázása, vagyis a „tudás” megosztása. Érdemes arról is megkérdezni a szülőt, hogy mik a személyes érzései a segítségkéréssel kapcsolatban, és milyenek a korábbi tapasztalatai (amennyiben nem ez az első segítségkérés). A terapeutánál megjelenő negatív érzések a szülőnél jelenlévő esetleges bizonytalan kötődés vészjelei, amelyre érdemes odafigyelni a legelső találkozástól kezdve. A terapeutának érdemes úgy viselkednie a szülővel, mint ahogy azt a szülőtől szeretné, hogy a gyermekével viselkedjen (Lyons-Ruth, 2004).

A terapeuta helyes hozzáállása erősen befolyásolhatja a közte és a páciens között létrejövő bizalmat. A saját negatív érzelmeinek a felismerése hitelesebbé teszi őt a segítségkérő szemében, és egyben arra is rámutat, hogy ezek az érzelmek jogosak, érvényesek és nyíltan kifejezhetők lehetnek. Mint ahogy fentebb láthattuk, az evészavaros páciensek egyik legfőbb konfliktusa a negatívnak nyílvánított self integrálása. A „jó” és „rossz” én közötti hasítás egyben az egyéni lelki dinamika sajátossága, másrészt a környezet ambivalenciáját, és esetlegesen a családtagok között jelenlévő szembenállást reflektálja. Az evészavaros családokban tehát nagy valószínűséggel találkozunk ambivalenciával, ellentmondásos érdekekkel és az ebből fakadó bizonytalansággal. A terapeutában és a gyógyító teamben megtartott egység kulcsfontosságú lehet az evészavaros páciens és környezete gyógyulásának érdekében, ezért mind a betegnek, mind a hozzátartozónak, mind a gyógyítónak a terápiában megjelenő ellenállására fordított figyelem döntő jelentőségű.

Az evészavarok pszichoterpiájának aktuális kérdései

Tartalomjegyzék

Kiadó: Semmelweis Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 331 725 9

A jelenlegi összeállítás 13 fejezetben taglalja az evészavarok pszichoterápiájának legkülönbözőbb kérdéseit. Természetesen nincs szó arról, hogy teljességre törekedtünk, annyira sokszínűvé vált a pszichoterápia alkalmazása e krónikus pszichoszomatikus zavarokban. A fejezetek különböző terápiás lehetőségeket, gyakorlati ötleteket nyújtanak, s egy-egy új irányt is kijelölnek a pszichoterápiás kutatások alapján. Az első fejezet Walter Vandereycken professzor írása a betegségtagadásról – ő a nemzetközi evészavar-kutatás egyik vezéralakja (mellesleg a Magyar Pszichiátriai Társaság tiszteletbeli tagja). A téma a betegségtudattal nem rendelkező anorexiások megértésében és kezelésében alapvető. A második fejezet szintén elméleti jellegű, s a pszichoterápiás folyamat során jelentkező ellenállást tekinti át. A harmadik fejezet is nagy gyakorlati fontosságú, az elhízás kognitív terápiáját mutatja be. A negyedik fejezet egy hazánkban még kevéssé ismert pszichoterápiás eljárást ismertet, az interperszonális pszichoterápiát. Ezután az ötödik fejezetben a családterápia gyakorlati vonatkozásainak, a lehetséges csapdáknak az áttekintését találja az olvasó. Az új információs technológiák pszichoterápiás alkalmazásáról szól a hatodik, angol nyelvű fejezet. Mivel az angol nyelv használata közkeletűvé vált a hazai szakmai színtéren is, a fejezetet nem fordítottuk le (egy EU-projekt kapcsán hazánkban kutató szakemberek írásáról van szó). A hetedik fejezet az izomdiszmorfia terápiáját foglalja össze, a nyolcadik pedig egy hasonlóan új keletű evészavartípust, az orthorexiát veszi szemügyre. E két új zavar a közeljövőben feltehetőn egyre nagyobb figyelmet kap. A kilencedik, szintén angol nyelvű írás a pszichoterápiás folyamat időbeli sajátosságainak összegzése. A tizedik fejezet a pszichoterápiás hatékonyságvizsgálatok főbb adatait summázza, így a bizonyítékokra alapozott orvoslás jegyében igyekszik háttértudást szolgáltatni. A kötet második része három esettanulmányt tartalmaz. Ezek egy-egy érdekes részterületet dolgoznak fel: a súlyos, életveszélyes anorexia kezelését, az anorexia by proxy nevű érdekes altípust, valamint az evészavarokban szenvedő ikrek terápiáját. Bízunk benne, hogy az olvasó hasznos gyakorlati szempontokkal gyarapodik a kötet olvastán. Az összeállítást elsősorban pszichológusoknak, pszichiátereknek szántuk, de haszonnal forgathatják az evészavarok pszichoterápiájában érdekelt más szakemberek is.

Hivatkozás: https://mersz.hu/tury-paszthy-az-eveszavarok-pszichoterpiajanak-aktualis-kerdesei//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero