A terápia azon az alapfeltevésen nyugszik, hogy az páciens mentális problémája gyógyítható betegség, amelynek kialakulásában és fenntartásában az egyén szociális kapcsolatai jelentős szerepet játszanak. A terápia célja a betegség tünetei és a személyközi kapcsolatok közötti összefüggés feltárása és a beteg segítése a betegséget kiváltó és fenntartó élethelyzetek, kapcsolati problémák feloldásában, új szociális és kommunikációs készségek elsajátítása révén.

Az IPT részletesebb bemutatására ajánljuk Lajtai (2000), evészavarokra pedig Fairburn (1998), illetve Túry és Szabó (2000) összefoglalóját – itt röviden ismertetjük a legfontosabb szempontokat.

A terápia három (kezdeti, középső és záró) szakaszból áll. Az első fázis (1–3 ülés) során részletes pszichiátriai felmérés, tünetfelmérés, a mentális betegség(ek) diagnosztizálása, a beteg fontos életeseményeinek és kapcsolatrendszerének feltérképezése és a terápia fókuszába kerülő interperszonális problématerület azonosítása történik. Bár a kezdeti szakaszban az életesemények, szociális kapcsolatok és a betegség tüneteinek kronológiai követése zajlik, a terapeuta különös figyelmet fordít a beteg jelen szociális kapcsolataira, hiszen ezek állnak majd a terápia középpontjában. A fentiek alapján a beteg és a terapeuta közösen fedezi fel a betegség és az interperszonális probémák közötti időbeli kapcsolódási pontokat és azonosítja a jelenleg fennálló problématerületeket. A kutatások alapján az interperszonális nehézségek a szerepviták, szerepátmenetek, gyász, vagy az interperszonális deficitek kategóriáiba sorolhatók. A szerepviták az egyén és a számára fontos személy(ek) közötti konfliktusok, amelyek a kapcsolattal szemben álló eltérő elvárásokból erednek. A szerepátmenetek olyan életesemények, amelyek az egyén kapcsolatrendszerének jelentős megváltozását eredményezik. Abban az esetben, ha a betegség sem szerepvitákkal, sem szerepátmenettel, sem gyásszal nem hozható összefüggésbe, de a beteg szociálisan elszigetelt, illetve krónikus nehézségei vannak kapcsolatok létrehozásában és fenntartásában, a probléma „interperszonális deficit”-ként értelmezhető (egyes szerzők ezt „interperszonális érzékenység”-nek nevezik). A terapeuta a beteggel egyetértésben a nehézségeket a fenti problématerületek egyikébe sorolja és rávilágít a hangulatzavar és az adott problématerület közötti összefüggésre. Ez lesz a terápia fókusza.

A terápia középső szakasza (8–12 ülés) során a fókuszban álló interperszonális problématerületre vonatkozó specifikus nehézségek felismerése, interperszonális mintázatok azonosítása, kommunikációs nehézségek leküzdése, szükség esetén kapcsolatok lezárása és új kapcsolatok kezdeményezése, érzelmek szabad megélése és elfogadása zajlik. Szerepviták esetén különös hangsúly helyeződik a beteg és a számára fontos személy közötti kommunikációra. A kommunikáció analízise során a beteg által hozott, lehetőség szerint szó szerinti párbeszédek közös elemzése zajlik. A terapeuta segíti a beteget abban, hogy az belehelyezze magát a másik helyzetébe, megértse a másik személy elvárásait, motivációit és szándékait, valamint tudatosodjanak benne a saját hibás feltételezései, félreérthető verbális és nonverbális utalásai és ki nem fejezett érzelmei, elvárásai. Az ülés során szerepjátékban gyakorolhatja a beteg a céljaival összhangban lévő, őszinte, direkt, nyílt kommunikációt, és a kommunikációs partner mentális állapotának, reakcióinak, szándékainak és jelzéseinek felismerését. A beteg az újannan tanult stratégiákat az ülések között a mindennapi élethelyzetekben próbálja ki és gyakorolja (bár a „házi feladat” nem tartozik a terápiás technikák közé az IPT eredeti formájában). A szociális szerepátmenetek az egyén élete során zajló fejlődési (pl. serdülőkor, szülővé válás, nyugdíjba menetel), helyzeti (munkahely elvesztése, költözés), kapcsolati (házasság, válás), egészséggel kapcsolatos (krónikus betegség, rokkantság) és vesztességgel vagy nyereséggel (pl. új otthon, előléptetés) járó változások. A szerepátmenetek az egyén identitását, szociális szerepeit és kapcsolatrendszerét boríthatják fel. A terápia célja az egyén segítése a régi identitások és szerepek elengedésében, valamint az új szociális szerephez való alkalmazkodásban és a beteget támogató szociális kapcsolatok mozgósításában. Amennyiben a mentális betegség egy szeretett személy halálával hozható összefüggésbe, a terápia a gyászfolyamat előmozdítására irányul. Az ülések során a beteg segítséget kap abban, hogy felidézze a halálesetet megelőző eseményeket és a halál körülményeit, a szeretett személlyel való kapcsolat pozitív és negatív aspektusait és a kapcsolathoz kötödő érzelmeket, illetve nyitottá váljon egyéb kapcsolatokban való aktív részvételre. Az interperszonális deficitekkel összefüggésben álló betegségek esetén a terápia célja a beteg szociális elszigeteltségének csökkentése új kapcsolatok formálása révén. A terápiás kapcsolat az első új kapcsolat, amely érzelmek megélésének és kifejezésének ad terepet, és lehetőséget nyújt a beteg korábbi kapcsolataival való összehasonlításra, repetitív kapcsolati mintázatok felismerésére. Végül a záró terápiás fázisban (3–4 ülés) az elért eredmények tudatosítása és a betegség megelőzésére írányuló jövőbeli tervek megbeszélése zajlik.