Kuhn úgy vélte, hogy a tudósok egy paradigma iránti hűségének feladása egy másik paradigma kedvéért „megtérésélmény”. A térítés nehéz feladat. Általában az új paradigmák olyan tudósoktól eredeztethetők, akik újak a kérdéses tudományterületen. Kuhn (1962, 151.) Max Planckot idézte annak az állításának alátámasztására, hogy a paradigmaváltás inkább pszichológiai, semmint logikai okokra vezethető vissza: „Valamely új tudományos igazság nem úgy szokott győzelemre jutni, hogy az ellenfelek meggyőzetnek, és kijelentik, hogy megtértek, hanem inkább úgy, hogy az ellenfelek lassanként kihalnak, és a felnövekvő nemzedék már eleve hozzászokik az igazsághoz.”15 Ez a nézet manapság széles körben elterjedt, olyannyira, hogy érdemes elgondolkozni, valóban elfogadhatjuk-e általános igazságnak. Diamond (1992) például csak elhanyagolható mértékű nem szignifikáns korrelációt talált a tudósok kora vagy professzionális aktivitásának hossza és a polivíz forradalmian új elméletének támogatása között a körülbelül 100 olyan kémikust magába foglaló mintájában, akik a polivízelmélettel kapcsolatban publikáltak. Mi több, Kuhn maga jegyzi meg, hogy Planck saját sugárzási törvényének kvantitatív sikere sok fizikust meggyőzött a kvantumfogalmak hasznosságáról: a kvantumelmélet sikerének nem kellett várnia a következő generáció felbukkanásáig. Hasonlóképpen, az 1980-as években a konnekcionizmust sok kognitív pszichológus lelkesen karolta fel – fiatal és idős egyaránt. Sokak számára az élmény nem hasonlított megtéréshez, hiszen a pszichológusok jó része (még ha nem is az összes) boldogan tudott dolgozni mind az új, mind pedig a régi paradigma felhasználásával.