Ilma Rakusa Rengeteg tenger című önéletrajzi jellegű regényének főhőse – hasonlóképpen, mint Melinda Nadj Abonji szereplője – szintén nevezhető nomádnak, bár egy teljesen más típusú nomadizmusról van itt szó. A könyv a főszereplő apjának haláláról szóló információval kezdődik, illetve egy rövid beszámolóval arról, hogy ki volt ő. Mariborból származó szlovén, ott nőtt fel és érettségizett, majd Ljubljanába ment egyetemre. Onnan Budapestre költözött, majd Csáktornyába deportálták, Rimaszombatban ismerkedett meg későbbi feleségével, végül pedig Zürichben telepedett le. Lakóhelyének többszörös megváltoztatása meghatározta családtagjai életét is, akik – akaratuk ellenére – kénytelenek voltak követni őt:

 

 

Rakusa főszereplője eredetileg tehát nem választás útján lett nomád, hanem kényszerből. A család folyamatosan változó lakóhelyeinek nincs otthon jellegük, és a többszörös átköltözések traumatikus élményekkel kapcsolódnak össze. Ráadásul az egyes állomások nem eléggé hosszúak ahhoz, hogy a főszereplő alkalmazkodni tudjon hozzájuk, aminek következménye a folytonos idegenség érzése:

 

 

A főszereplő többféle módon találja fel magát ebben a helyzetben. Egyrészt igyekszik nem hozzászokni a helyekhez és a tárgyakhoz a búcsúzással kapcsolatos csalódások elkerülése érdekében. Az egyetlen tárgy, amely egyfajta biztonságot ad neki, a szőrmekesztyű, amelyet mindenhová magával visz az évszaktól és a tartózkodási helytől függetlenül:

 

 

Az idegenség érzésének elnyomása érdekében fantáziavilágba szökik (például a „most” nevű játékot játssza) és az álomba, amely segít megfeledkezni a valóságról:

 

 

A főszereplő egyértelműen negatív viszonya az utazáshoz akkor változik meg, amikor felnőtté válik. Fiatal nőként nem tudja elképzelni, hogy egy helyen éljen:

 

 

A világ és az új emberek megismerése iránti vágya folyamatos mozgásban tartja, és nem hagyja egy helyen hosszabb időre megállapodni:

 

 

A regény összesen tizenöt utazást idéz fel, többek között Párizsba, Prágába, Leningrádba, Tartuba, Rigába, Tallinnba, Tbiliszibe és Üzbegisztánba. A Kelet-Közép-Európába (az írónő származási helyére) való utazások célja az, hogy kielégítsék a kíváncsiságát a másság iránt, valamint hogy segítsenek érzelmeinek megértésében és identitásának megalkotásában. Mindazonáltal a főszereplő viszonya az utazáshoz mindvégig ambivalens marad, aminek legérzékletesebb kifejezője a regényben többször említett szél retorikai alakzata. Egyrészt a Triesztben dühöngő bóra félelmet kelt benne és ellenkezésére talál („Lázadott bennem valami az ilyen hirtelen változások, a szél diktatúrája, a kiszolgáltatottság ellen.”7). Másrészt azonban azonosítja magát a széllel, amely hozzá hasonlóan folyamatos mozgásban van, és bízni akar benne:

 

 

Nyelvi szempontból Rakusa alkotása költői prózának nevezhető. A szöveg hatvankilenc rövid, legfeljebb néhány oldalas fejezetre tagolódik. A szerző tömör megfogalmazásra törekszik; rövid, kihagyásos, frappáns mondatokkal dolgozik, amelyek erős lírai feszültséget hordoznak. Tudatosan használja a stilisztikai alakzatokat és eljárásokat, amelyek a szöveg erős ritmizáltságában nyilvánulnak meg. Viszonylag gyakoriak az ismétlések (például „Volt bundakesztyűm. Másom sem volt. / Volt apám, anyám. / Gyerekszobám nem volt. / De volt három nyelvem, igen három. / Hogy átjuthassak, innen oda.”9 [kiemelés: MRN]), a retorikai kérdések és a szubjekciók rövidebb-hosszabb sorozatai (például „Az egyensúlyról volt szó csakugyan? A stabilitásról? A nomád gyermekkorom ellenmérgét kerestem vajon? Orvosságot az örökös helyváltoztatásokára, a költözködésekre, a szakadatlan bizonytalanságra? Határokat szabtam magamnak?”10), többször alkalmazza az anafora és a szintaktikai párhuzamosság alakzatát (az első alkalommal tíz, a főszereplő nagymamájára visszaemlékező mondaton belül, amelyek az „Emlékszem” szóval kezdődnek11), és szembeállítja a hosszú és rövid mondatokat. Az eredmény egy rendkívül költői szöveg, egy hozzáadott rendezettség, amely Rakusa művének nyelvi aspektusát ugyanolyan fontossá teszi, mint az általa elmesélt történetet. Jelzésértékű, hogy a szöveg két rétege – a nyelvi-stilisztikai és a fabuláris – egyértelműen harmonizál egymással. A nyelvezet és a stílus következetesen megerősíti a szöveg tartalmi rétegét. Rakusa rövid, olykor „fogyatékos” mondatai vagy a szövegben szereplő számos retorikai kérdés úgy is olvasható, mint a főszereplő lelkiállapotának kifejeződése, akinek nincs lehetősége arra, hogy alkalmazkodjon egy adott helyhez, és akinek a világban való létezését az állandó ideiglenesség és mulandóság jellemzi.