A forrásorientált fordításelméletek szerint (azaz a forrásszöveg mint szövegentitás szempontjából) az ekvivalenciafeltétel, valamint a célszöveg és a forrásszöveg között fennálló valódi kapcsolatok között lévő rés problémájára adott megoldás valójában nagyon egyszerűnek tűnik; az állítás a következő (lesz): ha „ekvivalencia2” – a megfigyelt valódi viszony – nem kompatibilis „ekvivalencia1”-gyel, az elméleti megköveteléssel, akkor ez teljes mértékben nem-ekvivalencia; tehát a célszöveg is nemfordítás és ki kell zárni a diszkusszióból (a megfelelő keretrendszer kérdése, amelyen belül ezt meg kellene vagy lehetne vitatni, általában nem vonja magára a forrásorientált elméletek gyakorlóinak figyelmét).1 Mivel azonban a célszöveget fordításnak tekintik a célnyelvi irodalmi rendszerben és mivel ez bizonyos kapcsolatban áll a forrás szövegével, ami – a fordítás általános definíciója szerint (vö. 1.1.) – ekvivalenciaviszony, ez egyáltalán nem lehet megoldás a célszöveg szempontjából. Ezért egy forrásorientált elmélet alkalmatlan, vagy legalábbis elégtelen alapja a fordítások és a fordítási kapcsolatok mint empirikus jelenségek leíró tanulmányozásának. Arra ítéli az ebből kiinduló kutatásokat, hogy a fordítást alapvetően bináris kifejezések mentén értelmezzék, tehát a vizsgálatot végző személy kénytelen sok, ha nem a legtöbb már létező fordítást negatív és döntő kifejezésekkel jellemezni: csak azt tudja megállapítani, hogy mik nem (nevezetesen nem ekvivalensek), vagy miben elégtelenek (nevezetesen ekvivalenciában), így pedig minden további elmélkedést kizár a természetükről és a mögöttük álló és általuk kifejezett fordítási koncepcióról.

A legtöbb létező fordításelmélet valójában ebbe a forrásorientált típusba tartozik. Ezek az elméletek amellett, hogy a forrásszöveg által meghatározottak, iránymutatók és optimálisfolyamat-orientáltak, sok közülük nem veszi számításba a forrásszöveg szempontjából releváns ismérvek dinamikus hierarchiáját (vö. 2.1.), de megállapít egy előzetes, statikus hierarchiát az általában vett fordítás (pl. Nida 1959: 19, Nida 1964: 166–170) vagy a fordítás különböző előzetesen meghatározott „műfajainak” szempontjából (pl. Reiss 1971, 1976). Ez azt jelenti, hogy valójában egyáltalán nem szövegorientáltak, hanem rendszerorientáltak.

A rendszerorientált fordításelméletek még kevésbé alkalmasak a fordítási jelenségek tanulmányozására, mint a forrásorientáltak: mindkét típus osztozik az aprioritásban és a normativitásban, de a rendszerorientált elmélet emellett teljesen szem elől téveszti a nyelvi performanciát, még a forrás pólusában is, és csupán kompetenciaelméletre redukálódik. Ezért a forrásorientált fordításelmélet használatának elkerülhetetlen következménye, hogy elmosódik a különbségtétel a fordítástudomány és a kontrasztív nyelvészet között, illetve nem egyértelmű és bizonytalan lesz a két tudományág és ezek tartalmának, tárgyának, módszereinek stb. megfelelő viszonya.