Mindezek miatt a fordításban a formális, tárgyi típusú kapcsolat van megkülönböztetett helyen (vö. 4.2.2. alfejezet), és ezért a fordítás elméletében is különleges helyet érdemel. Nyilvánvaló, hogy ez a megállapítás éles ellentétben áll a funkcionális ekvivalencia általános megkövetelésével, amelyet a forrásorientált elméletek nemcsak a fordítás leglényegesebb feltételének tartanak, hanem szükséges és elégséges feltételének nyilvánítják. Mindemellett a funkcionális ekvivalencia a valódi fordítások, különösen a műfordítások tekintetében univerzális empirikus ténynek tűnik. Ez az egyik fő oka annak, amiért gyakran egészen könnyű nemcsak a fordítást fordításként vagy az álfordítást valódi fordításként,1 hanem a „közvetített”, másodkézből kapott fordításokat másodkézből származóként azonosítani, és igen sok esetben még a közvetítő nyelv vagy a forrásszövegként szolgáló fordított szöveg is beazonosítható. A formális ekvivalencia tehát a legfőbb alapja a majdnem-fordítások azonosításának, azaz az olyan szövegek vagy szövegszegmensek felismerésének, amelyekre más szövegeket és/vagy más nyelveket képviselő, de a célnyelvi irodalmi többrendszerben valódi (vagy ál)fordításként helyet nem foglaló szövegekként tekintünk.

A formális kapcsolatok által betöltött speciális hely abból következik, hogy a fordítás a nyelvi, irodalmi és kulturális kapcsolatok általános kategóriájának egyedi esete, ahogy inherens interferencia-mechanizmusaik is (vö. Weinreich 1953, Even-Zohar 1978a). Ez valójában azt jelenti, hogy a fordításnak tekintett vagy fordításnak tettetett szövegek jellemzője, hogy egyáltalán nem „normális” szövegek a célnyelvi irodalmi rendszerben vagy a célnyelven, azaz eltérést mutatnak a célnyelvi irodalmi és/vagy nyelvi rendszer elfogadhatósági normáitól (vö. ezzel kapcsolatban Toury 1979, D–E rész).