Az 1979 és 2002 között született műfordítások becsült eredményei a 11.2. táblázatban láthatók,1 amelyeket 19 forrás- és 26 célnyelv vizsgálatából kaptunk. Az első egyenlet adja az eredményeket, leszámítva a célnyelvi népesség jövedelmét és az olvasni tudók arányát. Minden paraméter jelentősen eltér a nullától az egyszázalékos valószínűségi szinten (ami azt jelenti, hogy ezek igenis befolyásolják a fordítások számát), valamint mindegyik magán viseli az előbb említett feltételezett jeleket. A paraméterek azt mutatják, hogy a két forrásnyelvi népesség közti tíz százalékos eltérés 7,6%-os különbséget jelent a fordítások számában, a nagyobb népesség javára. Magyarázatképp vegyük az angol anyanyelvű népességet (400 millió fő), amely 5,5-ször nagyobb a francia anyanyelvű népességnél (72 millió fő). Ha a franciáról angolra fordított könyvek száma 100, az angolról franciára fordított könyvek száma 5,5 × 0,76 = 4-szer lesz nagyobb – azaz körülbelül 400, ha minden más tényező egyenlő. A célnyelvi együttható sokkal kisebb (0,35). Ez abból adódik, hogy több könyvet írnak a nagyobb arányban beszélt nyelveken, és az ezen a nyelven beszélő emberek jóval önellátóbbak. Másfelől kevesebb művet fordítanak le a kisebb és homogénebb népek nyelvére, ahol a szájhagyomány még működik, vagy ahol irodalomkritikát megjelentető újságokból jóval kevesebb van. Mivel az angol nyelvű népesség 5,5-ször nagyobb a francia nyelvű népességnél, az angolra való fordítások számának csak 5,5 × 0,35 = 2-szer kellene nagyobbnak lenniük a franciára való fordítások számánál.

A második egyenletben hozzáadtuk a célnyelvi országok népességének egy főre vetített olvasni tudását és jövedelmét.2 Mint az várható volt, mindkettő jelentősen pozitív; az olvasni tudás együtthatója igen fontos (3,65, azaz az olvasni tudás 10%-os javulása 36,5%-os növekedést jelent a fordítások számában), de ugyanez mondható el a jövedelemre is (0,45), míg más paraméterek az előző egyenletben megfigyelt értékékhez hasonlók maradnak.

Mindkét egyenlet a lefordított művek számában (pontosabban logaritmusában) megfigyelt variancia több mint 40%-ára ad magyarázatot. A reziduális variancia mértékét jelentősen csökkenthetjük, ha elkülönítjük a forrás- és célnyelv beszélőinek hatását.

Ezt az (1) egyenlet átírásával vizsgálhatjuk:3

A becslések eredményeit – mindkét egyenletre vonatkozóan – a 11.3. táblázat mutatja. Megjegyzendő először is, hogy a közös paraméterek hatásai (a célnyelv a (2) egyenletben és a forrásnyelv a (3) egyenletben, valamint a nyelvek közötti távolság) mennyiségileg hasonlók az (1) egyenletben felvázoltakhoz.

A sajátos nyelvi paramétereket csökkenő sorrendbe rendezhetjük. Ezt tesszük a táblázat második felében, a két oszlopban, amelyet „Index (német = 100)” néven tüntetünk fel. Amint korábban említettük, az egyik paramétert nem lehet megbecsülni, valamint mindegyik indexszámot a német nyelvhez viszonyítva számítottuk ki, amelynek önkényesen a 100-as indexértéket adtuk. De természetesen bármely két nyelv közötti index kiszámítható. Például a norvégról való fordítás 149/115 = 30%-kal több, mint a franciáról való, amikor a forrás- és a célnyelvet, valamint a távolságot figyelembe vesszük.

Az első három helyen álló forrásnyelvek a skandináv nyelvek (norvég, dán és svéd), és az első helyen álló célnyelv szintén egy skandináv nyelv, az izlandi. A skandináv nyelvek közötti fordítások nyilvánvalóan fontosak, ám itt kis nyelvekről kis nyelvekre történő fordításról van szó, és a kapott számok nem érik el a nagy nyelvek esetében kapott számokat. Azt is meg kell jegyeznünk, hogy a francia forrásnyelvként megelőzi az angolt, valamint azt, hogy a francia, az angol és a német szoros versenyben áll egymással. Ami a célnyelveket és a nagyszámú anyanyelvi beszélővel rendelkező nyelveket illeti, a lengyel áll az élen – valamivel lemaradva az izlanditól – nagyszámú egy főre jutó fordítással, de kevés anyanyelvi beszélővel. A német, a finn, a magyar és a francia szorosan követik, és valóban, az angol a lista utolsó helyeinek egyikén kullog – de még így is megelőz három fontosnak számító nyelvet: a spanyolt, az olaszt és a portugált.

Ez magyarázza az angolról való fordítás aránytalan mennyiségéről kapott eredményt, és aligha cáfolja azt a tényt, hogy angolra kevésszer fordítanak, ugyanakkor több nyelv is rosszabbul teljesít az angolnál. Jóllehet az orosz, a spanyol és a portugál nagyszámú népesség anyanyelve, forrásnyelvi szerepük eltörpül az olyan, kisebb országokban beszélt nyelvek mellett, mint a finn, a cseh vagy a magyar. Ez a modell azonban nem szolgál magyarázatul erre a jelenségre, amely azért alakulhat ki, mert egyes, kisebb országból származó írók igen népszerűek lesznek, műveiket sokszor fordítják egyes időszakokban (beleértve az általunk is vizsgált időszakot), majd egy idő után ezek az írók eltűnnek. Nem valószínű, hogy ilyesmi egy több jelentős szerzőt magáénak tudó nagy országban megtörténhet, ahol a termékenyebb és kevésbé termékeny írók aránya nagyjából kiegyenlített. Sajnos az adatok összesítettek (ami a lefordított művek számát illeti), így nem lehet ellenőrizni, hogy a fordítások száma annak az eredménye-e, hogy több író alkotott, vagy pedig csak néhány népszerű, termékeny író műveit fordították le. A modell nyitva hagyja azt a kérdést, hogy a különbségek az írók népszerűségéből vagy kanonizáltságából adódnak-e. A rangsorolás magában foglal olyan állami (vagy magán-, tehát a kiadókon keresztül intézett) kezdeményezéseket is, amelyeket egyes országok (vagy nyelvi közösségek) tettek azért, hogy megismertessék irodalmukat a világgal, illetve olyanokat is, amelyben egyes közösségek tettek annak érdekében, hogy polgáraik fordított irodalmat olvashassanak. Ez történik például Franciaországban, ahol a regények fordítását gyakran államilag támogatják.

Végül meg kell említenünk, hogy a modell becsült paramétereit és azok különböző értelmezéseit valós megfigyelésekre alapoztuk, és nem egy olyan ideális világéira, ahol nagyobb lehetne (kellene hogy legyen) az egyenlőség. Ám rámutatnak olyan okokra, amelyek nehezen megváltoztatható egyenlőtlenségeket eredményeznek.