Pierre Bourdieu „[a]z eszmék körforgásának társadalmi feltételeiről” szóló korszakalkotó tanulmányában felvázolt egy programtervet az ebben a folyamatban részt vevő egyének vagy csoportok által kidolgozott stratégiák tanulmányozására (Bourdieu 1989/1999). Ez a megközelítés abból a posztulátumból ered, hogy az eszmék nem mechanikusan, szellemi fertőzés útján terjednek (Tarde 1890/1903), hanem anyagi eszközök (például könyvek, újságok, folyóiratok és az internet) révén, valamint nyilvános vagy magánkörnyezetben történő szóbeli terjesztés által. Következésképpen a transznacionális kulturális cserék szociológiája az irodalmi művek esetében azokra az ágensekre (egyénekre, csoportokra, intézményekre) összpontosít, akik részt vesznek ebben a körforgásban: vagyis a szerzőkre, kiadókra, állami képviselőkre, irodalmi ügynökökre, fordítókra és kritikusokra (Heilbron & Sapiro 2007). Az áramlási statisztikákhoz a különféle nyelvekre fordított művek adatgyűjteményei szolgáltattak adatokat, amelyeket különböző forrásokra támaszkodva (mint például a UNESCO „Index Translationum” adatbázisa, a nemzeti bibliográfiák, a szakmai könyvesboltok adattárai, a kiadók katalógusai, az állami képviselők által készített listák) állítottunk össze. A világrendszer elemzési keretének alkalmazása a könyvek különféle nyelvek (Heilbron 1999), országok (Popa 2010) és városok (Sapiro 2010) közötti áramlására a központi és a periferiális nyelvek és területek között zajló cserék aszimmetriájáról tett tanúbizonyságot. Ezek az adatbázisok annak vizsgálatához is gazdag forrást biztosítanak, hogy egyes nyelvekről mely műveket és kik fordítanak más nyelvekre (Popa 2010; Sapiro 2008a; Sapiro 2015). Az ilyen jellegű kvantitatív adatok olyan mintákra és szabályszerűségekre mutatnak rá, amelyek segítenek feltárni a szimbolikus javak egy adott kontextusban történő áramlását akadályozó vagy elősegítő tényezőket, illetve felvetik a közvetítők motivációinak kérdését is. A hipotézisek megerősítést nyerhetnek vagy felülvizsgálhatók olyan kvalitatív adatok fényében, mint az (ön)életrajzok és emlékiratok, archívumok, interjúk, a médiában megjelenő kritikai fogadtatás, valamint a különféle kulturális események, például könyvvásárok, fesztiválok, irodalmi díjak.

Ezeket a tényezőket az elemzés kedvéért négy kategóriába sorolhatjuk: politikai, gazdasági, kulturális és társadalmi. Az irodalomtudósok és a fordítástudományi szakemberek általában a kulturális tényezőkre és a szövegre összpontosítanak. A kulturális transzfereket vizsgáló történészek a politikai tényezőket és a résztvevők szerepét is számításba veszik, a gazdasági szempontokat viszont elhanyagolják, a kiadástörténettel foglalkozó kollégáik pedig egészen a közelmúltig rendkívül kevés figyelmet szenteltek a fordítás kérdésének. A társadalmi tényezőket főként a posztkoloniális és a gender-tanulmányok, valamint a kultúrszociológusok veszik figyelembe. A legtöbb esetben ez a négyfajta tényező együttesen épül be, de bizonyos kontextusokban előfordulhat, hogy valamelyik típus dominál, és maga alá rendeli a többit. Jelen tanulmányban ezeket a tényezőket külön-külön, példákkal kísérve mutatom be azzal a céllal, hogy javaslatot tegyek egy olyan keretrendszer kidolgozására, amely alkalmas az irodalmi művek forgalmához kapcsolódó társadalmi feltételek elemzésére. A befejező részben néhány, társadalomtörténeti dinamikára vonatkozó elméleti kérdést tárgyalok: míg a kulturális transzferek részben leírhatók az izomorfizmus alapján – akár utánzásból, kényszerből, akár közös normákból fakadóan, ahogyan azt az új institucionalizmus irányzatának elmélete (DiMaggio & Powell 1983) is elemzi –, ahhoz, hogy az efféle transzferekről számot adhassunk, a differenciálódás logikáját is szükséges bevezetnünk. Ennek a két folyamatnak az összekapcsolása magyarázó keretet ad a Franco Moretti (2000) által említett két evolúciós modellnek, melyek megnevezésére Moretti a hullámok és a fák metaforákat használja.