A fordítás az irodalmi és kiadói mező alakulásában is döntő szerepet játszott. Szövegkorpusz létrehozásával segítette elő a nemzeti nyelvek standardizálását, egyes esetekben jóval azelőtt, hogy ezeken a nyelveken létrejött volna a saját szövegalkotás. A fordítás irodalmi eszközöket és modelleket is szolgáltatott a modern szépirodalmi művek írásához (Even-Zohar 1990: 45–52). Ez a folyamat áll annak a jelenségnek a hátterében, amit Franco Moretti (2000) „Jameson-törvénynek” nevezett el Fredric Jameson elemzése után, aki a japán és indiai regényeket a nyugati formák és a helyi adottságok egyfajta hibridjeként jellemezte. „Az irodalmi rendszer perifériájához tartozó kultúrákban (ami azt jelenti: szinte minden, Európán belül és kívül fellelhető kultúrában) a modern regény legelőször nem autonóm fejlődés eredményeként, hanem valamilyen nyugatról jövő (általában francia vagy angol) formai hatás és a helyi szövegalkotási hagyományok kompromisszumaként jött létre” (Moretti 2000: 163). A világirodalom új kánonját a legtöbbet fordított művek alkotják (Casanova 1999/2004). A helyi népnyelveken írt modern irodalom kánonja szépen lassan felváltotta a klasszikus görög-latin kánont, amely egészen a második világháborúig meghatározó maradt a fordítások világpiacán (Milo 1984). Olyan alkotók, mint Aiszkhülosz, Szophoklész, Euripidész, Horatius, Plutarkhosz, Seneca, Plautus és Tacitus, akik az 1930-as évek elején az Index Translationum alapján a hatvan legtöbbet fordított szerző közé tartoztak, a második világháború után, Platón kivételével, eltűntek erről a listáról. Helyükre Tolsztoj, Dickens, Dosztojevszkig és Balzac lépett (hogy csak a legkiválóbbakat idézzük a harminc legtöbbet fordított író listájáról).

Az új kánon, néhány kivételtől (például az indiai Nobel-díjas Rabindranáth Tagorétól) eltekintve, az európai irodalomra korlátozódott. Az 1950-es években az UNESCO elindította a nyugati kultúrákon kívüli művek fordítását támogató programját, hogy elősegítse az „irodalmak keveredését”. Ez a program a szerkesztőket és a kiadókat arra ösztönözte, hogy Ázsiából és Latin-Amerikából származó klasszikus és modern műveket kezdjenek el fordítani, ezzel Európáról globális szintre tágítva a fordítások nemzetközi piacának határait (jóllehet egész területek rekedtek a piacon kívül, például Fekete-Afrika, amely a mai napig nincs bevonva). Franciaországban például a sinológus René Étiemble 1953-ban létrehozta a „Connaissance de l’Orient” [A Kelet megismerése] című sorozatot. Bár a kommunista Kína nem képezte a UNESCO-projekt részét, Étiemble meggyőzte a Gallimard vezetőjét, hogy szükség van modern kínai szerzők, például Lu Xun fordítására, hogy példát szolgáltassanak az országban negyven évvel korábban lezajlott „irodalmi forradalomról”. Ahogyan az UNESCO-programért felelős Roger Caillois-nak írt, 1953. július 5-én kelt levelében kifejtette, Étiemble célja az volt, hogy

Ez a sorozat jól példázza a politikai és gazdasági kényszertől független autonómiával rendelkező kulturális területek sajátos logikáját (Bourdieu 1992/1996). Ez a logika nem redukálható ideológiai vagy anyagi motivációkra. Amint Étiemble idézete is példázza, sok szerző, fordító, szerkesztő, sőt kiadó is vállal olyan projekteket, amelyekről tudják, hogy nem hoznak számukra kereskedelmi hasznot. Ehelyett szimbolikus nyereséget, például a szakma elismerését remélhetik tőlük.

Ha valamely irodalmi művet az egyik nemzet irodalmi mezejéről egy másikéra importáljuk, az azt jelenti, hogy a befogadó számára a mű kikerül keletkezési kontextusából, így nagy tér nyílik az értelmezés és (a címkézés, előszavak, kritikák stb. révén megvalósuló) kisajátítási stratégiák számára, amelyek csak a befogadómezőt jellemző sajátos kérdések ismeretében értelmezhetők (Bourdieu 1989/1999, Damrosch 2003). Az irodalomtörténet számára azonban a recepció folyamatának talán legfontosabb vetülete a külföldi művek kisajátítása az új narratív technikák kidolgozásának és az uralkodó irodalmi normák felülírásának modelljeként: Faulkner és John Dos Passos például ilyen értelemben forrásokat jelentettek Jean-Paul Sartre számára (az efféle kisajátítás részletesebb példáit lásd Casanova 1999/2004).