Sohár Anikó (szerk.)

Tripliciter dicere

Szokott és szokatlan fordítási jelenségek

3.4. A kísérlet eredménye

A megkapott fordítások és a hozzájuk fűzött kommentárok összehasonlító elemzésével született meg a felmerülő kérdések azonosítása, a fordítói „fixa ideák” és a tendenciák megállapítása, majd ezekre alapozva fogalmaztam meg javaslatom a fordítóképzés számára.

A kísérlet bizonyítja, hogy a priming,1 azaz a kiindulási keretrendszer és a belőle származó elvárások nagymértékben befolyásolják azt, ahogy mind a hallgatók, mind a professzionális műfordítók közelítettek a feladathoz. Eltérő kezdeti normákból indultak ki, amelyeket korábbi munkatapasztalatukra és meggyőződéseikre alapoztak: a szakfordítók pontosságra és szabatosságra törekedtek, a műfordítók a szöveg lényegét igyekeztek megragadni, pontosabban azt, amit a szöveg lényegének tartottak, az anglisztika alapszakos hallgatók pedig előzetes ismeretek híján többnyire szabadon adták önmagukat. Ennek következménye az elkészült fordításokban észlelhető különbség a megközelítésben, terjedelemben, szókincsben és stílusban, habár néhány műfordító tárgyilagosságra törekvő leírást alkotott. A „tárgyilagos” fordítások ugyanakkor hajlamosak kétségbevonhatatlanul érvényesnek tekinteni a képről tett kijelentéseiket, kivéve egy-két alapszakos hallgató esetében, akik érett személyiségre valló módon fejezték ki kétségeiket, bizonytalanságukat.2

A kísérlet alátámasztotta azt a korábbi megfigyelésemet, hogy a fordító szinte soha nem kérdőjelezi meg, vonja kétségbe saját megértését és értelmezését (ilyen például a jobb és bal kérdése, amit minden leírás a néző szempontjából említ). A döntő többség megingathatatlanul és sokszor kizárólagosan hisz abban, amit felfog és interpretál, s ez természetesen meg is jelenik a fordításban, azaz ha a fordító félreértelmez valamit, mégis határozottan közvetíti nézetét, azzal teljesen félrevezetheti a befogadót. Ez nagyon fontos erkölcsi és szakmai ügy, amivel az egyetemi fordítóképzés során feltétlenül foglalkozni kell.

A kísérlet azt is világosan jelezte, hogy egyes fordítók akkor is elvállalnak egy feladatot, amikor nem biztosak abban, hogy be tudják fejezni (időre vagy valaha), és nem tájékoztatják a megbízót, amikor erre ráébrednek, sőt, akár válasz nélkül hagyhatják az érdeklődő üzenetet. Ennek kapcsán felmerül a kérdés: vajon mi visz rá egyeseket arra, hogy önként jelentkezzenek egy feladatra, majd eltűnjenek? Ez a viselkedés szintén további vizsgálódást érdemelne, ahogy egy másik jelentősnek tűnő reakció is: mitől hiszi azt a gyakorlott műfordító szakember, hogy képtelen interszemiotikus fordításra, miközben a hozzá képest szinte semmi tapasztalattal nem rendelkező hallgatóban ez fel sem merült? A műfordításból következik, hogy nincsenek rendszeres ismétlődések, mint a szakfordításban, valahányszor új megbízást kap a műfordító, mindig valami újjal szembesül, még akkor is, ha ugyanazon szerző ugyanazon műfajba tartozó művét kell átültesse. Így a műfordítói attitűd alapértelemzésben nyitott az újra, befogadó, kísérletező, így ha egyes profik egy szokatlan feladatot azonnal vagy igen rövid időn belül elutasítanak, az elgondolkodtató reagálás.

A kísérlet további kérdéseket is felvetett, amelyek szintén utánajárást, kutatást igényelnek. Miért jelentkeznek viszonylag nagy számban műfordítók egy feladatra? Hiszen a műfordítás igen rosszul fizetett szakma, szoros határidőkkel, ők mégis nagylelkűen bocsátották idejüket és tudásukat a kísérletező kutató rendelkezésére. Ilyen jó a műfordítók időkezelése? Elképzelhető, hogy a műfordítók, mivel megszokták, hogy éhbérért dolgoznak, könnyebben vállalnak ingyenmunkát is, hiszen nem olyan nagy a különbség a fizetett és az ingyenmunka között? Vagy egyszerűen csak szolidárisabbak, pont saját hátrányos helyzetük miatt, a szintén hátrányos helyzetű kutatókkal? Vagy ennyire erős a műfordítói közösségi érzés? Vagy csak általános láthatatlanságuk miatt ennyire megörülnek annak, ha valaki végre érdeklődik irántuk? Lehetséges, hogy a műfordítói pálya bizonyos személyiségtípusokat jobban vonz? Igazolható az a hipotézis, hogy a szellemi kihívásokra és intellektuális kielégülésre fogékonyabbak választják a műfordító szakmát?

Egy kevésbé fontos kérdéskör a szöveghosszúsághoz kapcsolódik. Mi okozza a különbségeket? Az erre szánható idő mennyisége? Személyiség? Bőbeszédűség/szűkszavúság? Az utasítások hiánya? Lehetséges, hogy van összefüggés a szakértelem és/vagy gyakorlat, valamint a tömör megfogalmazás képessége között?

Pedagógiai szempontból megjegyzendő, hogy a műfordítók feltűnően tudatosak saját szakmai tevékenységükkel kapcsolatban és reflektálnak is rá. Gyakran használják az egyes szám első személyt annak betudhatóan, hogy saját személyiségük is munkaeszközük, és bevallottan intuícióra épülő szövegeket alkotnak (pl. „Fogalmam sincs, miért ez a Radnóti-idézet jutott eszembe, de ez jutott eszembe :)”).

Ha pedig hibáznak, azt elismerik. Íme, az egyik fordítás, és a szerző egy nappal később írt üzenete:

Fordítás:

Árnyékom fél egy tájt ideális, túlnyúlik rajtam. Kivehetetlen, hol húzódik köztünk a határ

A szerző megjegyzése:

Most jövök rá, hogy fél egy tájt nagyon nem nyúlik túl rajtunk az árnyékunk, de fél négy tájt már igen 😊.

Egy másik műfordító, aki háromszáz szavas esszében foglalta össze benyomásait, a végén hozzátette: „Azzal szembesülök, hogy a leírásom alapján senki sem tudná megfesteni ezt a képet.” Ő volt az egyetlen résztvevő, aki a visszafordíthatóságot megemlítette. Mint korábban írtam, a(z interszemiotikus) fordítás felfogása az utóbbi időben jelentősen megváltozott, és bizony már az is kérdéses, hogy egyáltalán mi számítana elfogadható visszafordításnak ebben az esetben: minél több alkotókészség szükséges a megfelelő interszemiotikus fordítás elkészítéséhez, annál nagyobb lesz a különbség a végtermékek között (lásd pl. az útjelző táblák fordítását vagy a filmadaptációkat). Talán ez a magyarázata annak, hogy az interszemiotikus fordítás integrálása a fordítóképzésbe máig nem történt meg.

A kísérlet után kapott visszajelzések egyöntetűen pozitívak voltak: mind a hallgatók, mind a gyakorlott műfordítók nagyon élvezték a feladatot, hogy valami szokatlant kellett csinálniuk, és hogy bizonyos, korábban magától értetőnek tartott konvenciókat, hagyományokat és beidegződöttségeket újra kellett gondolniuk, át kellett értékelniük. A hallgatók arról is beszámoltak, hogy nőtt a szakmai önbizalmuk és bátrabban alkalmazzák alkotókészségüket. A visszajelzések megerősítették azt a megfigyelésemet, hogy a műfordítók többsége örömmel kísérletezik, próbál ki valamit újat. Számos résztvevő visszajelzése kiemelte, hogy milyen szórakoztató volt számára a kísérlet, és előre jelentkezett esetleges későbbi kísérletekre is.

Az interszemiotikus fordítás arra késztette a hallgatókat, hogy át- és újragondolják a szövegről és a fordításról alkotott felfogásukat, és másként közeledjenek hozzájuk, nemcsak a konkrét feladat, hanem a későbbi fordítások során is, azaz a hatás tartósnak bizonyult. A hallgatók innentől kezdve bátrabban fordítottak, nem mechanikusan szó- vagy mondatszinten, hanem holisztikusan. Emellett a hallgatók szakmai tudatossága, társadalmi felelősségérzete is megnőtt, és önbevallásos alapon érzékenyebb empátiáról is beszámoltak. A kísérlet igazolta, hogy az interszemiotikus fordítás sokoldalú és hasznos eszköz a fordítói kompetenciák fejlesztéséhez, különösen a transzferkompetencia és a kommunikációs készségek terén, ezért be kellene illeszteni a nyelven belüli és a nyelvek közötti fordítás mellé a fordítóképzés tantervébe.

És végül még egy fontos hozadéka volt a kísérletnek, amiről eddig nem esett szó: a résztvevők rákényszerültek, hogy foglalkozzanak egy kortárs nemverbális művészeti alkotással. Ez különösen fontos azért, mert a kapott fordításokban fel sem merült a kép megközelítése, értelmezése a művészetelméleti és/vagy művészettörténeti konvenciók és hagyományok alapján, nagy valószínűséggel azért, mert a résztvevők sosem tanultak vizuális ábécét, képszöveg-olvasást, jóllehet erre szükség lenne, hiszen a 21. században a vizuális jelek sokszor átveszik a verbális jelek helyét. Ennek következtében a kép interpretálásakor esetleg szóba jöhetett a színek és a formák jelentése, funkciója, ám más lehetséges szempontok (például kompozíció, textúra, méret stb.) egyetlen fordításban sem kerültek elő, a fordítók többnyire saját (laikus) benyomásaikra, érzékleteikre hagyatkoztak. Ezzel együtt is remélhető, hogy a későbbiekben nemcsak a fordításra fognak másként tekinteni, hanem a szépművészetekre is, sőt, talán az interszemiotikus fordítás elindítja őket a művészi alkotások tudatosabb befogadásának vagy akár magának a művészi alkotásnak az irányába (Bennett 2023).

„An individual’s experiences in the environment temporarily activate concepts that are mentally represented. The activation of these concepts, which can include traits, schemata, attitudes, stereotypes, goals, moods, emotions, and behaviors, heightens their accessibility. These concepts are said to be primed; that is, they become more likely to influence one’s subsequent thoughts, feelings, judgments, and behaviors. Priming also refers to an experimental technique that is used to simulate the activation of concepts that usually occurs through real-world experiences” (Chartrand és Jefferis 2004: 854).

Például „Día de Muertos (mexikói halottak napja), a jobb oldalon álló árnyék kalapja és a meleg színek alapján, a színek, valamint a karakterek formája (bal női, jobb férfi) valami romantikus párkapcsolatot jelenthet, ugyanakkor ezek a színek a poklot is jelképezhetik.” vagy „Igazából nem vagyok benne teljesen biztos, hogy hogy is kellene lefordítani egy képet szavakra. Úgy gondoltam, ennek a legjobb módja egy, a képhez illő történet megírása.”

Tartalomjegyzék

Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 664 228 0

Irodalom Nyelvészet

A kötet tizennégy fordítástudományi tanulmányt vonultat föl, négy részben. Az első rész a fordítás és egyetem alcímet viseli, három tanulmánya a fordítás és oktatás témakörét járja körbe két kísérlet és egy utánkövetés formájában. A második rész három fordítástudományi elemzést tartalmaz, melyek közül kettő a műfordítók helyzetét vizsgálja, a harmadik pedig magát a fordítástudomány tárgyát osztályozza. A harmadik rész konkrét műfordításokra összpontosít és három esettanulmányt sorakoztat föl: a példák egy olasz történelmi regény angol, német és magyar fordításai, illetve a kanadai-magyar műfordítási áramlatból, valamint egy hazai irodalmi együttműködésből származnak. A negyedik rész öt, kiemelkedő jelentőségű, eredetileg angolul írt fordítástudományi munka magyar fordítását tartalmazza, amelyeket a Pázmány Péter Katolikus Egyetem fordító és tolmács mesterszakos hallgatói, illetve fordítástudományi kutatásokat végző doktoranduszai készítettek.

Hivatkozás: https://mersz.hu/sohar-tripliciter-dicere//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero