A posztkoloniális szerzők irodalmi kánonba avatása hozzájárult a nemzeti kategóriák relativizációjához az irodalmi művek megítélése során. Míg a nemzeti és következésképpen a nemzetközi irodalmi élet vezetői korábban inkább a „nemzetiként” beazonosított szerzőket támogatták, vagyis azokat, akiknek családjai több mint két generáció óta letelepedtek az adott országban, a kulturális központokban élnek, és a közép- vagy felsőbb társadalmi osztályhoz tartoznak, körülbelül az 1992-es évtől kezdődően egyre nagyobb érdeklődés mutatkozott a korábban földrajzi vagy etnikai származásuk miatt perifériára szorult írók iránt. Abban az évben a Nobel-díjat Derek Walcott Saint Lucia-i költő, a Booker-díjat Michael Ondaatje Srí Lanka-i születésű kanadai író, a Goncourt-díjat pedig a martinique-i születésű, francia Patrick Chamoiseau kapta. Franciaországban magának a „világirodalomnak” a fogalma is sajátos értelmet nyert a „Pour une littérature-monde en français” [Francia nyelvű világ-irodalomért] című kiáltványban. A 44 szerző által aláírt, Jean Rouaud és Michel Le Bris által 2007. március 15-én a Le Monde-ban közzétett nyilatkozat a perifériára szorult, posztkoloniális és kifelé tekintő emigráns írókat állította szembe elismert párizsi szerzőkkel, az utóbbiakat a világtól való elzárkózással és nárcisztikus tetszelgéssel vádolva. A kiáltványt a Gallimard kiadásában megjelent esszégyűjtemény követte, maga a kiáltvány pedig nemzetközi vitát gerjesztett a francia és a frankofón irodalmak és kultúrák szakértői között (lásd pl. Miller 2011). Ahogy azonban Ducournau (2012) rámutatott, a kiáltványt aláírók többségükben maguk is Párizsban jelentek meg (legtöbb esetben a nagy tekintélyű Gallimard kiadónál), ami biztosította láthatóságukat a francia és a nemzetközi irodalmi piacon. Ahogy azt már megfigyelhettük, a centrális és a periferiális pozíciót a termelési eszközök jelölik ki.

Az irodalmi élet vezetői a nőket szintén marginalizálták, noha sokan közülük már a 19. század óta aktív szerepet vállaltak az irodalmi életben és piacon. Franciaországban az 1902-ben alapított Goncourt irodalmi díjjal először 1945-ben tüntettek ki női szerzőt, Elsa Triolet-t. A Goncourt bírálóbizottságának nőgyűlölete elleni tiltakozásként egy 22 írónőből álló csoport 1904-ben elindította a Femina-díjat, amelyet nemtől függetlenül ítélnek oda. A Francia Akadémiát1 illetően Marguerite Yourcenar volt az első nő, aki 1982-ben, egy évvel a szenegáli Léopold Sédar Senghor megválasztása előtt, csatlakozhatott a testülethez. A fordítások világpiacán a női szerzők még mindig alulreprezentáltak: az Egyesült Államokban 1990 és 2003 között franciáról lefordított irodalmi művek mindössze egynegyede, a kortárs irodalmi alkotásoknak pedig mindössze egyharmada női szerző terméke (Sapiro 2015).2 Nem is beszélve a Nobel-díj szakralizációs potenciáljának kihasználatlanságáról: a 114 Nobel-díjasból 12 női szerző, azaz a díjazottak kevesebb mint 10%-a. Az 1990-es évektől kezdődően ez a szám jelentősen megnőtt, azóta hét női szerző – Nadine Gordimer, Toni Morrison, Elfriede Jelinek, Doris Lessing, Herta Müller, Alice Munro és Szvetlana Alekszijevics – nyerte el az elismerést, míg a huszadik század első kilencven évében mindössze öt nő: Selma Lagerlöf, Grazia Deledda, Sigrid Undset, Gabriela Mistral és Nelly Sachs (Shaï Agnonnal megosztva) részesült benne.

A hatvanas évektől kezdődő globalizációt követően tehát – a posztkoloniális szerzők bevonásával párhuzamosan – a világirodalmi kánon feminizációját figyelhetjük meg. Mindazonáltal ezek a szerzők a globális irodalmi piac központjaiban jelennek meg, és azok, akik centrális nyelveken alkotnak, még mindig nagyobb eséllyel részesülnek nemzetközi elismerésben, mint azok, akik periferiálisnak számító nyelveken írnak.