Moretti két fejlődési modellt különböztet meg: a hullámokét és a fákét. Ez a két modell az irodalomtörténetre vonatkozik, és két ellentétes folyamattal, az izomorfizmussal és a differenciálódással magyarázható. Az új institucionalista szociológiai elmélet elemzése szerint az izomorfizmus háromféle mechanizmusból ered, ezek a kényszer, az imitáció és a szakmai normák (DiMaggio & Powell 1983). Ezek a mechanizmusok a kulturális javak előállításának körülményeire vonatkoznak. A kényszer az autoriter rezsimekben a homogenizáció fő eszközeként működik: a szocialista realizmus kánonját nagyrészt a Szovjetunió kényszerítette rá a többi kommunista rezsimre. Az imitáció a szabad versenypiacokra (szabadversenyes piacokra) jellemző. A kiadók, hogy csökkentsék a kockázatot, előnyben részesítik azokat a műveket, amelyeket más országokban lévő társaik már kiválasztottak (Franssen & Kuipers 2013). A szakmai normák a szakmai szervezetek közvetítésével terjednek szerte a világon, például a kiadók nemzetközi szakszervezetén keresztül, amely a különféle nemzeti kiadói szakszervezetekkel van összeköttetésben, vagy a PEN Club segítségével, amely minden országban rendelkezik helyi szekcióval. Az irodalmi ügynökök is hozzájárulnak a különféle nemzetek könyvkiadásában uralkodó szakmai normák összehangolásához. Ezek a normák a kiadás területén belül is változhatnak a nagy- és a kisüzemi termelés pólusai között. Hogy egy példát említsünk: a könyvpiac felső szegmensében elterjedt két norma – az eredeti műhöz való hűség és a közvetlen fordítás – nem érvényesül a kommerszebb műfajokban.

A könyvpiac felső szegmensére vonatkozó normák egyértelműen az irodalom és a tudomány területéről származnak, ahol az eredetiség a romantika korszaka óta központi érték. Az eredetiség a differenciálódás elve, amely a kreatív iparágakban az izomorfizmusra törekvő tendenciát ellensúlyozza. Az eredetiség elve nemcsak az alkotóként elismert, kulturális javakat előállító személyek munkájára vonatkozik, hanem a kiadók tevékenységére is: az irodalmi kiadóknak „identitásuk” van, és bizonyos típusú termékeket felcímkéző „márkanevekként” működnek. Egyes kiadóknak például sikerült irodalmi csoportokat is magukhoz vonzaniuk, például az Éditions de Minuit szerzői az „új regény” (nouveau roman) írói közül kerültek ki. A kiadói márkanevek jelentősége a világpiacon szimbolikus tőkéjüktől függ, amely az általuk megjelentetett neves szerzőkből, Nobel-díjasokból stb. tevődik össze. Az imitáció nem mechanikusan és nem is véletlenszerűen zajlik. A kiadók hajlamosabbak bizonyos külföldi társaik választásainak követésére, mint másokéra. A választási hajlandóságok identitásokat, és így megkülönböztetést fejeznek ki (Bourdieu 1979/1984). A megkülönböztetés elve a nemzetállamokra is vonatkozik, amelyek mindegyike azt állítja magáról, hogy nemzeti irodalommal rendelkezik. A „nemzetiként” meghatározott irodalom kategóriájának hosszú ideig tartó fennmaradása (dacára a globalizációs folyamatnak, a multinacionális vállalatok megjelenésének és a transznacionális kiadói mező nagyüzemi termelési pólusán növekvő izomorfizmusnak) szintén erről a differenciálódási logikáról tesz tanúságot. A differenciálódás a „posztkoloniális egzotikumra” is vonatkozik, amelyet Graham Huggan úgy határoz meg, mint azt a folyamatot, amely során „a kulturális különbségek globális látványosságokká válnak” (Huggan 2001: 15). Végül pedig a kisajátítás, amely sohasem mechanikus és nem redukálható utánzásra, szintén differenciálódást vezet be a műfajok és a kulturális hagyományok hibridizációja révén (Appadurai 1996, Venuti 1998: 159). Míg az izomorfizmusnak kedvező mechanizmusok homogenizáló hullámokká alakulnak, a differenciálódási folyamat fákká terebélyesedő mellékágakat indukál. A tömegpiac által elárasztott kisüzemi termelés pólusa folyamatosan újra felbukkan és szerteágazik.