A tét tehát nem csupán egy külföldi szöveg célnyelvre történő lefordítása, hanem egyúttal annak célnyelvi kultúrába történő átültetése is. A feladatra kiválasztott fordító rendszerint birtokában van a megfelelő nyelvtudásnak, valamint minden olyan készségnek, illetve kulturális ismeretnek, amely ahhoz szükséges, hogy a célkultúra számára képes legyen újraalkotni a szöveget. Mindent összevetve a műfordítás rendkívül összetett tevékenység, ezért is utalnak rá olykor „a fordítás művészeteként.”1 Fontos megjegyezni, hogy a fordító saját élettapasztalataiból és meggyőződéséből kiindulva közelít a szöveghez, ennek eredményeképp minden fordítás egyedi. Ennélfogva indokoltnak tűnik, hogy a fordítástudomány is különös figyelmet szenteljen a fordítónak mint alapvető emberi tényezőnek, ahogy teszi ezt az újnak számító „(mű)fordítótudomány” [Literary Translator Studies] diszciplínája (Kaindl 2021). Habár a tevékenysége a fordítási folyamat középpontjába helyezi a fordítót, ami azt a benyomást kelti, hogy a fordító önállóan hozza meg döntéseit, a gyakorlatban azonban ez nem minden esetben igaz.

Először is fontos megjegyezni, hogy a fordító szerződéses kapcsolatban áll a kiadóval, amely ennélfogva meghatározhat bizonyos fordítói stratégiákat. A funkcionalista megközelítés szerint a szerződésből adódóan a fordító „fordítási útmutatót” (Nord 1997) kap. Ha feltételezzük a szabadpiac működését, akkor a befogadási stratégiák a célkultúrát alakító kulturális jelentésmezőhöz igazodnak. Általánosságban elmondható, hogy a fordítók maguk is a befogadó közeg részei, és fordítói döntéseiket, tudatosan vagy tudat alatt, már eleve az adott kontextus uralkodó ismeretelméleti kereteihez igazítják. Ugyanakkor a kiadók is jelentős szerepet vállalnak a célközönség igényeihez és elvárásaihoz igazodó fordítói stratégiák kialakításában – például azáltal, hogy támogatják a célnyelvi kultúrában meglévő identitás- és másságképzeteket. Ebben az értelemben a hosszabb szövegrészek kihagyására vagy a forrásszövegben megjelenő kulturális elemek leegyszerűsítésére irányuló döntéseket nagy valószínűséggel a kiadó fordítói stratégiái alapján hozzák meg. A kiadó és a fordító közti összefonódást az a tény is nyilvánvalóvá teszi, hogy gyakran a kiadók vagy a szerkesztők maguk is fordítóként tevékenykednek.2

Ezenfelül a kiadók és a szerkesztők szerepe elengedhetetlen a műfordítás címének, borítójának és fülszövegének létrehozásakor is. Habár a peritextus funkciója szerint alárendelt a mű szövegéhez képest, mégis kiegészítő információkat nyújt, amelyek beépülnek az olvasó szövegértelmezésébe. Ez közvetlen kapcsolatot teremt a kontextussal, így már ezzel is befolyásolja a mű célnyelvi kultúrába való befogadását (vö. Genette 2019 [1989]: 10). Ebben az értelemben a peritextusokra vonatkozó kutatások nem különíthetők el a fordítástudomány kulturális és szociológiai fordulataitól (vö. Batchelor 2018: 25–45). Különösen a címváltoztatások árulkodhatnak a műfordítás marketingstratégiáiról. Hugo Claus belga író Het verdriet van België [Belgium bánata] (1983) című regényének3 első német fordítása például Der Kummer von Flandern [Flandria bánata] (ford. Johannes Piron, 1986) címmel jelent meg, csak később adták ki Der Kummer von Belgien [Belgium bánata] (ford. Waltraud Hüsmert, 2008) címen.

A fenti példa azt is jól mutatja, hogy a fordítási tevékenység idővel megváltozott. Nem szabad alábecsülni a 20. század vége felé kezdődő professzionalizációs folyamatot, amely együtt járt a fordítás minőségi és etikai normáinak megjelenésével. Számos országban például a műfordító szakma azáltal intézményesült, hogy egyetemi képzéseket hoztak létre ezen a területen.4 Hasonlóképpen a fordítók egyesületeinek évtizedeken át tartó tevékenysége is hatással volt a fordítók habitusára.5 Egyes esetekben az államilag támogatott alapok kifejezetten a fordítások minőségének előmozdítását célozzák meg, például ösztöndíjak odaítélésével vagy magas szakmai elvárásokra épülő továbbképzési fórumok szervezésével.6 Ezek a minőségi kritériumok egyúttal a célnyelv diskurzív önképét is kifejezik – például azt, hogy kozmopolita társadalomként tekint önmagára –, ami hatással lehet a lefordítandó szövegre is.

A forráskultúra normái szintén befolyásolhatják a fordítási folyamatot, különösen a kulturális diplomácia eszközein keresztül, például fordítási támogatások, fordítóképzések vagy fordítói díjak révén. Emellett ahhoz, hogy a fordítási projekt egyáltalán anyagi támogatásra legyen jogosult, a fordítónak gyakran akkreditációval kell rendelkeznie hazájában. Ezenkívül az anyagi források odaítélését általában bizonyos minőségi követelményekhez kötik, ami szoros kapcsolatot teremt a fordítók, a kiadók és a forráskultúra között. Mindazonáltal a fordítási gyakorlat azt mutatja, még pénzügyi támogatás esetén is előfordulhat, hogy a gazdasági szempontok felülírják a forráskultúra elvárásait. Daan Heerma van Voss (2020) holland szerző például arról számol be, hogy egyik regényét a kínai fordítás során a felismerhetetlenségig megváltoztatták anélkül, hogy a támogatást nyújtó holland intézmény közbeavatkozott volna. Ez az eset is rámutat arra, hogy a fordítási folyamat végső soron a célkultúra társadalmi diskurzusainak befolyása alatt áll.