Sohár Anikó (szerk.)

Tripliciter dicere

Szokott és szokatlan fordítási jelenségek

A fordító mint szerző: az elképzelés eredete

A fordító szerzőként való elismerésének elképzelése abból a táptalajból nőtt ki, amelyet a posztmodernisták hoztak létre, amikor szembeszálltak a „szerző” bevett fogalmával. Támadásuk a szerzőség romantikus, individualista elgondolása ellen irányult azzal a céllal, hogy ehelyett a szöveg intertextualitását és nyitottságát helyezzék előtérbe. Hangsúlyozták, hogy a szöveg nem a szerző szubjektivitása által nyer meghatározott jelentést, s ennek megfelelően az olvasót a jelentés aktív megalkotójaként azonosították (lásd pl. Barthes 1977). A művek intertextualitásának felismerése (olyan álláspont, amely egyszerre kérdőjelezi meg az eredetiségről, a kreativitásról és a szerzőségről alkotott, hagyományos elgondolásokat) az olvasást elkerülhetetlen beavatkozásként határozta meg, amely során az olvasó maga hozza létre és határozza meg a szöveg jelentését ahelyett, hogy azt a szövegben fedezné fel.

A szerzőségről és az írásról alkotott romantikus elgondolás vége értelemszerűen a fordítás és a fordítók munkájának újraértelmezéséhez vezetett: a fordításra nem lehetett többé utánzásként tekinteni, hiszen nem létezik állandó mű, amit utánozhat. Csakúgy, mint az olvasásra, a hozzá szorosan kötődő fordításra is elkezdtek beavatkozásként vagy – Lawrence Venuti (1992: 8) szavaival élve – „értelmező átalakításként” tekinteni, melynek során új szöveg, azaz a célkultúra sajátosságainak megfelelő konnotációk, utalások és párbeszédek szövedéke jön létre. Amikor a fordítást ezáltal felszabadították az eredeti szövegnek (és az eredeti szerzőnek) való alárendeltsége alól, többé nem ütközött akadályba autonómiájának feltárása és bizonyítása, amit a posztmodern és kritikai teoretikusok el is végeztek. Walter Benjamin útmutatását követve Jacques Derrida, Paul Ricoeur és mások igyekeztek rávilágítani a fordító munkájának alkotó jellegére, amely megteremti a jelentést, nem pedig felszínre hozza az eredeti szövegből, így végeredményként mindig új szöveget hoz létre, amely csak hasonlíthat az eredeti szöveghez vagy ekvivalens lehet azzal (lásd pl. Derrida 1985; Benjamin 1997; Ricoeur 2006).

A posztmodernisták igénye mind a szerzőség, mind a fordítás fogalmának újraértelmezésére megadta az elméleti lendületet ahhoz, hogy a teoretikusok szerzőként tekintsenek a fordítóra. Egyrészt ha a lefordított szöveg új szövegnek számít, amiben megmutatkozik a fordító ágenciája a jelentés megteremtése során meghozott döntésekben, másrészt pedig ha az intertextualitás szükségszerűen minden művet meghatároz, tehát soha semmilyen mű nem lehet teljesen eredeti, akkor ebből az következik, hogy a fordító és az eredeti mű szerzője egészen hasonló módon működnek – a fordító is kreatívan, a nyelvről és kultúráról (és korábbi szövegekről) alkotott saját felfogása alapján alkotja meg az új szöveget, és már létező elképzeléseket fejez ki új módon. Mivel csakúgy, mint a szerzők, a fordítók is arra törekednek, hogy olyan művet hozzanak létre, amelyet új, az eredetitől eltérő műnek fognak elismerni, így feltehetően a fordítók szerzők, a fordítás pedig, ahogy Venuti (1998: 61) állítja, „önálló szerzői munka”.

Ez a gondolatmenet számos megközelítésben visszaköszön, amelyek a fordítást minden esetben megalkotásként definiálják, nem pedig egy létező szöveg újraalkotásaként vagy az eredeti szöveg kisajátításaként, átalakításaként, elferdítéseként vagy manipulációjaként (az ilyen megközelítések áttekintéséhez lásd Arrojo 1994). Az ilyen átalakítás során a fordítóra minden esetben „a jelentés létrehozásának aktív résztvevőjeként” tekintenek, miáltal a fordító egyenesen a szerző helyébe lép (Godard 1984: 15), valamint még művészként is, olyan műalkotás létrehozójaként, amely „más szerző kontextusából származik és másik szerzője, a fordító által jut el a célnyelvi olvasó világába” (Zeller 2000: 139).

Noha a fordító munkájának kreatív, művészi jellegét széles körben elismeri a fordításról szóló kortárs diskurzus, ugyanez nem mondható el a fordítói szerzőség kapcsán. Anthony Pym (2010, 2011) szerint például a műfordítókat nem kellene szerzőkként számontartani, mivel nem ők a felelősek az általuk megalkotott művek tartalmáért: Pym számára tehát a felelősség szükséges feltétel ahhoz, hogy szerzőséget tulajdonítsunk valakinek. Kahn (2011) másként indokolja, hogy a műfordítók miért nem szerzők: nem teremtenek képzelet szülte világot, mint a(z irodalmi) szerzők, hanem egy másik alkotó képzelet szülte művét igyekeznek művészien és kreatívan átültetni a célnyelvre. Természetesen a fordítói szerzőséget ellenző vélemények nem merülnek ki ebben a két álláspontban, de ezek jól mutatják, hogy általában milyen kételyek merülnek fel érvényességével kapcsolatban.

Tartalomjegyzék

Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 664 228 0

Irodalom Nyelvészet

A kötet tizennégy fordítástudományi tanulmányt vonultat föl, négy részben. Az első rész a fordítás és egyetem alcímet viseli, három tanulmánya a fordítás és oktatás témakörét járja körbe két kísérlet és egy utánkövetés formájában. A második rész három fordítástudományi elemzést tartalmaz, melyek közül kettő a műfordítók helyzetét vizsgálja, a harmadik pedig magát a fordítástudomány tárgyát osztályozza. A harmadik rész konkrét műfordításokra összpontosít és három esettanulmányt sorakoztat föl: a példák egy olasz történelmi regény angol, német és magyar fordításai, illetve a kanadai-magyar műfordítási áramlatból, valamint egy hazai irodalmi együttműködésből származnak. A negyedik rész öt, kiemelkedő jelentőségű, eredetileg angolul írt fordítástudományi munka magyar fordítását tartalmazza, amelyeket a Pázmány Péter Katolikus Egyetem fordító és tolmács mesterszakos hallgatói, illetve fordítástudományi kutatásokat végző doktoranduszai készítettek.

Hivatkozás: https://mersz.hu/sohar-tripliciter-dicere//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero