Másrészt ott vannak a megatípus-szemléletű megközelítések, amelyek az irodalmi művet a különböző változatokban egyaránt megtalálható jelentéssel, vagy a különböző változatokban megnyilvánuló, a szerző döntései által kifejezésre juttatott választott konkrét elgondolással azonosítják. A „jelentés” és az „elgondolás” is olyan tágan értelmezendők ebben az esetben, hogy magukban foglalják minden egyes mű konkrét narratíváját – a műben megjelenített konkrét történetet, cselekményt és jellemfejlődést abban a sorrendben, ahogyan azokat megjeleníti. A megatípus-szemléletű megközelítések a fordításokat (és az ugyanazon a nyelven létrehozott új parafrázisokat) – nyíltan – az eredeti szöveg által megteremtett irodalmi mű megvalósulásainak ismerik el.

A textualista és a megatípus-szemléletű megközelítések is egyezést állapítanak meg az eredeti mű és az azt célnyelvre átültető műfordítás műalkotásfajtája között (egy regény fordítását például mindkét megközelítés regénynek tekinti), viszont más-más kritériumok alapján különítik el az irodalmi műveket, ami a fordítás státuszát illetően egymásnak ellentmondó következményekkel jár. Egyelőre tekintsünk el attól, hogy miben értenek egyet, és koncentráljunk arra, hogy melyik megközelítés mit emel ki a fordítással kapcsolatban! Habár a fordítás státuszával kapcsolatban ellentétes következtetésre jutnak, mindkét megközelítés megragad valami fontosat a fordításból: lényegének egy részét.

Ahogyan arra a textualista megközelítések utalnak, a fordítások, annak ellenére, hogy céljuk a nyelvi ekvivalencia, egy másik, az eredetitől különböző szemantikai lehetőségekkel rendelkező nyelven jönnek létre, amelyben a szavak és kifejezések más konnotációkkal rendelkeznek a célnyelv beszélői számára, mint az azokkal ekvivalens forrásnyelvi szavak és kifejezések. Ahogyan pedig arra a textualista megközelítések kontextualista kikötése rámutat, a fordító mint író nem ugyanannak kulturális kontextusnak a része, mint az eredeti mű írója, valamint történelmi és kulturális körülményei nemcsak azt befolyásolják elkerülhetetlenül, hogy hogyan értelmezi az eredeti művet – tehát a fordításban mindig jelen van és visszatükröződik az értelmezés cselekedete –, hanem kifejezésmódbeli döntéseit is, amelyeket akkor hoz, amikor az eredeti mű célközönségétől különböző, adott kulturális háttérrel rendelkező közönséget igyekszik elérni.

Az eltérés viszont nem minden: az eredeti irodalmi mű és fordítása között lényegi megegyezés is fennáll, ahogyan azt a megatípus-szemléletű megközelítések megállapítják. Függetlenül attól, hogy a jelentés helyenként másképpen kerül kifejezésre, tágabb értelemben véve a fordítás az eredeti mű konkrét narratívájának átvitelét jelenti, amely során a fordító követi a forrásnyelvi narratíva konkrét felépítését.m1 És ezt is várják el tőle:m2 a fordítás célközönségének az az elvárása – és az eredeti mű szerzőjének az az elvárása a fordítótól vagy az esetleges jövőbeli fordítóktól –, hogy a fordítás az eredeti mű narratívájához hűen közvetítse annak történetét, tehát nem olyan történetet akar olvasni, amely esetlegesen a fordító fantáziájának szüleménye.m3 A fordító mint az eredeti mű olvasója/értelmezője és mint gyakorlott író kétségkívül hoz majd olyan kifejezésmódbeli döntéseket, amelyek által a jelentés helyenként az eredeti műtől eltérő módon kerülhet kifejezésre a fordításban, de mindezt egy tágabb kontextusban teszi, azzal a céllal, hogy átültesse az eredeti mű narratíváját a célnyelvre, valamint hogy kreatívan lehetővé tegye közönsége számára, hogy ugyanúgy merülhessen el a fordításban, ahogyan az eredeti közönség a forrásnyelvi műben.

Ha mindkét megközelítés csak a fordítás lényegének egy részét ragadja meg, az azt jelenti, hogy külön-külön egyik sem állja meg a helyét, vagyis önmagában egyik sem szolgáltat elég alapot ahhoz, hogy ráépíthessük a fordítás átfogó ontológiai megközelítését: együttesen viszont eleget tudnak tenni a célnak. Ezt a gondolatmenetet követve, hogy ha egyszerre vesszük figyelembe az egymással ellentétben álló megközelítések érvekkel alátámasztott, legfőbb megállapításait, világossá válik, hogy egy irodalmi mű fordítása egyszerre eltér az eredeti műtől, valamint, összhangban a széles körben elismert normákkal, lényegét tekintve hasonlít hozzá (vagyis hasonlítania kellene hozzá). A különbség arról tanúskodik, hogy a fordítás valóban eltér valamennyire az eredeti műtől, az eredeti mű és a fordítás hasonlósága viszont rámutat, hogy ez az eredetitől viszonylag eltérő mű ontológiai szinten mégis szorosan kapcsolódik hozzá. Ez a kapcsolat, amely egyfajta eltérés (a nyelvi megformálásban és a kifejezésmódbeli lehetőségekben) és lényegi, normatívan előírt hasonlóság (a felépítésben és a tartalomban), csakis reprezentáló lehet. Egy irodalmi mű fordítása tehát annak reprezentációja: nem csupán lemásolja az eredeti irodalmi művet, hanem újból prezentálja azt – a megjelenítés pedig (ahogy az összes reprezentáció) óhatatlanul tanúskodni fog a re- prezentációért felelős író ágenciájáról, viszont az elvárásoknak megfelelően egyúttal megőrzi az eredeti mű lényegi tulajdonságait.

A fordítás normatív – és ezáltal korlátozott – reprezentációs jellegéből az következik, hogy a fordított mű mindig egy új mű: nem csak azért, mert a jelentést a fordító a forrásnyelvitől eltérő nyelvi formákkal fejezi ki a célnyelven, hanem azért is, mert a fordított mű a célnyelven eltérő célt fog szolgálni és más funkciót fog betölteni, valamint más normák és korlátok vonatkoznak rá, mint az eredeti műre, mindez pedig azt jelenti, hogy a fordított művet más kritériumok alapján kell vizsgálni, mint az eredetit (mert a művészetben mindig összefüggés van egy mű céljai és vizsgálatának kritériumai között). Egy adott műalkotásfajtával rendelkező mű fordítását más megalkotási normák fogják vezérelni vagy más megalkotási normáknak lesz alárendelve, vagyis más célokkal és korlátokkal fog rendelkezni, mint az eredeti mű, és ennek megfelelően más kritériumok alapján kell vizsgálni, mint az eredeti művet.

Ez lényeges pont a fordítással kapcsolatban, amelyet nem vesznek figyelembe az irodalomról folytatott ontológiai diskurzusban: a textualista és megatípus-szemléletű megközelítések is helytelenül tulajdonítanak az eredeti művel azonos műalkotásfajtát egy műfordításnak, és azzal, hogy egy műalkotásfajtához sorolják őket, nem ismerik el a műfordítás sajátos kettős jellegét, így pedig helytelen képet alakítanak ki megközelítésének és vizsgálatának módjáról. Ahhoz, hogy a fordítás ontológiájáról megalapozott álláspontot alakíthassunk ki – valamint, ami még fontosabb, hogy megfelelő gondolkodásmódot alakíthassunk ki a fordítás értékeléséhez –, feltétlenül szükséges, hogy a műfordító munkájának termékét ne redukcionista szempontból értelmezzük: a műfordító munkájának terméke az eredeti mű műalkotásfajtájától különböző, saját normákkal, korlátokkal és vizsgálati szempontokkal meghatározható műalkotásfajtával rendelkezik. Ez a műalkotásfajta nem más, mint a (mű)fordítás, amelyet az elemzésünk alapján egy (irodalmi) mű korlátozott reprezentációjaként értelmezünk. Az, hogy a „fordítás” saját műalkotásfajtája egy irodalmi mű korlátozott reprezentációját jelöli (bármilyen másfajta reprezentáció helyett), minden ebbe a műalkotásfajtába tartozó mű számára azt jelenti, (a) hogy az eredeti műtől eltérő írásként kell rá tekinteni: olyan írásként, amelynek megvannak a saját érdemei és hibái, amelyekért az eredeti mű szerzője nem felelős, (b) hogy nem jelenít meg saját képzeletbeli világot, amelyért a fordító lenne felelős, hanem olyan képzeletbeli világot ábrázol kreatívan, amelyet egy másik író talált ki (és amelyért egy másik író a felelős), és (c) hogy pragmatikailag elkötelezett az iránt, hogy az említett képzeletbeli világot az elvárásoknak megfelelően ábrázolja, amennyire az lehetséges e gy eltérő nyelven, illetve azt figyelembe véve, hogy eltérő kultúrához fog szólni, valamint vizsgálata ezeken az alapokon kell, hogy történjen.

Ez az elgondolás azonban azzal jár, hogy az irodalmi művek fordításaira nem lehet önmagukban szoros értelemben vett irodalmi művekként tekinteni (csakúgy, ahogy a filozófiai művek fordításaira sem lehet szoros értelemben vett filozófiai művekként tekinteni, bár ilyen műveket reprezentálnak), annak ellenére sem, hogy konkrét irodalmi diskurzust alkotnak, és megalkotásukban kétségkívül szerepet játszik a kreativitás és a művészi szándék. A szoros értelemben vett irodalmi művek nem már létező irodalmi művek korlátozott reprezentációját valósítják meg, bár szándékosan utalhatnak vagy hivatkozhatnak létező művekre, akár részben reprodukálhatják is azokat: lehet őket „idézetek szövedékeinek” tekinteni, ahogy Barthes (1977: 146) indítványozza, de az ilyen idézetekből új világot felépítő irodalmi mű írói az alkotási folyamat során olyan mértékű szabadságot élveznek, amely a fordítók esetében nem áll fenn. Venuti (1998: 44) például láthatóan elismerte ezt a különbséget, és erre alapozva a fordításokat származtatott művekként jellemzi, ami alatt valószínűleg származtatott irodalmi műveket kell érteni. Egy származtatott mű valóban lehet irodalmi mű, amennyiben annak írója kreatív módon sajátított ki létező írásokat, hogy ezáltal egy új képzeletbeli világot hozzon létre vagy kifejezze a világról vagy az irodalomról alkotott saját véleményét (ahogyan például az irodalmi kisajátításban történik):m4 a műfordítás paradigmatikus esetei viszont nem tartoznak ebbe a körbe, mivel ugyan származtatott művek, de (korlátozott reprezentációkként) nem származtatott irodalmi művek, amennyiben Gibson (2006: 443) szavaival élve az irodalmi művet nem csupán szavak szövedékének tekintjük, hanem ennél többnek, olyan műnek, amely saját „szavakból szőtt világát jeleníti meg”. A műfordítás paradigmatikus esetei által megjelenített világok, valamint a narratívák, amelyek lehető leghűbb reprezentációja mellett kötelezi el magát a fordító, nem a fordító saját termékei, így nem a fordítót illeti a dicsőség vagy a kárhoztatás azok érdemeiért vagy hibáiért, valamint a reprezentált narratíva minőségéért sem – csak a narratíva reprezentációjának minőségéért, valamint a reprezentációhoz választott nyelvi forma helytállóságáért. Beszélhetünk bölcs, kihívásokkal teli, apokaliptikus, bántó irodalmi művekről annak függvényében, hogy milyen világot és víziót jelenítenek meg, míg a fordítások az eredeti mű reprezentációja minőségének tekintetében lehetnek pontosak, tanulságosak, elferdítők vagy részrehajlók.

Mielőtt rátérnék a fordítói szerzőség vizsgálatának kérdésére, még meg kell osztanom egy gondolatot a típus/egyedi változat kapcsolatról. Amennyiben a fordítást külön műalkotásfajtának vesszük, van-e értelme továbbra is azt feltételezni (ahogyan azt a megatípus-szemléletű megközelítések is teszik), hogy az irodalmi művek fordításai ugyanabba a kategóriába tartoznak, mint az eredeti mű változatai, azért, hogy fenntarthassuk azt az általános álláspontot, amely alapján azt mondhatjuk, hogy olvastunk egy konkrét irodalmi művet, akkor is, ha annak csak fordítását olvastuk? Talán van, amennyiben a típus definícióját kiterjesztjük a korlátozott, nem kanonizált változatokra is, amelyek eltérő alkotóval, célokkal, és vizsgálati szempontokkal rendelkezhetnek, sőt, akár még műalkotásfajtájuk is más a kanonikus változatokhoz képest, de a normatív genetikai meghatározottság által (és nem véletlenségből) legalább az eredeti történetet megőrzik. Amennyiben kiterjesztjük a típus definícióját, helytálló lenne az az állítás, hogy például nem olvastuk Az undor kanonikus változatát, amíg el nem olvastuk a francia eredetit, viszont az az állítás is ugyanúgy helytálló lenne, hogy elolvastuk a mű egy korlátozott, nem-kanonikus változatát – egy olyan változatot, amely normatívan reprezentálja az eredeti művet, valamint bizonyos célokból helyettesítheti is Az undor kanonikus változatát.