Ezen a ponton feltétlenül szembe kell néznünk azokkal az érvekkel, amelyeket Anthony Pym és mások sorakoztattak fel a fordítói szerzőség ellen. Noha Pym (2010, 2011) a szerzőséget ténylegesen a felelősség szempontjából állapítja meg – ugyanúgy, ahogyan én is tettem –, valamint a fordítást hozzám hasonlóan az irodalmi mű reprezentációjaként értelmezi, mégis az enyémmel ellentétes következtetésre jut, és ahogyan azt már korábban is említettem, azt állítja, hogy a fordítók nem szerzők, mivel nem ők a felelősek az általuk megalkotott művek tartalmáért. Így viszont következetlenül tagadja meg a fordítói szerzőséget: amennyiben a fordítások az irodalmi művek reprezentációi, ahogyan azt Pym is elfogadja, a fordító szerzőségét nem az eredeti irodalmi mű, hanem az irodalmi mű reprezentációjáért való felelőssége alapján kellene megítélni – és ezt a felelősséget a legtöbb esetben egyedül a fordító viseli. Pym (2011: 35) is mintha a fordítóknak tulajdonítaná a felelősséget a reprezentációért amikor azt írja, a fordítóktól

Megközelítésem alapján a fordítók szerzők: nem szoros értelemben vett irodalmi művek vagy származtatott irodalmi művek, hanem irodalmi művek reprezentációinak szerzői. Az esetlegesen felmerülő ellenérvek megelőzéséért ki kell térnem röviden két jelenségre a fordításban, amelyek tág értelemben véve látszólag ellentmondanak következtetésemnek.

Ott van először is az álfordítás: egy eredeti művet fordításként tüntetnek fel, például azért, hogy elkerüljék az üldöztetést vagy hogy a művet nagyobb tekintéllyel ruházzák fel. Az álfordítás esete gyakran felmerül a fordítói szerzőség mellett való érvelésben, azzal a céllal, hogy a szerzőség fogalmát az álfordítások íróin felül a „tényleges” fordítókra is kiterjesszék, hiszen, ha az álfordítások szoros értelemben vett irodalmi művek, akkor feltehetőleg a fordítások is azok. Ez a példa azonban paradox módon védi meg a fordítói szerzőségre és a fordítások irodalmi státuszára vonatkozó érveket: az álfordítások nem fordítások, így semmilyen jellemzőjüket nem lehet kiterjeszteni tényleges fordításokra anélkül, hogy ezt a döntést külön meg ne indokolnánk.

Másodszor, létezik a kreatív fordítás, amely esetén a nagy szabadságnak örvendő író átírja az eredeti művet vagy jelentősen átalakítja a forrásnyelvi szöveget. A fordítói szerzőség mellett érvelők hivatkoznak erre az esetre is (lásd pl. Zeller 2000), amely tökéletesen rávilágít az olyan fordítások irodalmi státuszára, amelyek jobban hasonlítanak a művészetben történő korlátlan kisajátításhoz: csakúgy, ahogy Picasso szabadon kisajátította Velázquez vagy Manet vizuális műalkotásait, hogy új vizuális műalkotásokat hozzon létre, a kreatív fordítókra is lehet úgy tekinteni, mint akik szabadon sajátítanak ki létező irodalmi műveket, hogy új irodalmi műveket hozzanak létre, mintegy figyelmen kívül hagyva azt a kötelezettséget, miszerint az eredeti mű korlátozott reprezentációját kell megalkotniuk. A kreatív fordításokra valóban lehet irodalmi kisajátításokként tekinteni, és így azt mondhatjuk, hogy sajátos irodalmi művek, főleg abban az esetben, amikor az eredeti műhöz képest a fordításban egy új világot vagy víziót közvetítenek, vagy eltérő véleményt fejeznek ki az irodalomról és az írásról, vagy konkrét bírálatot fogalmaznak meg arról a műről, amelyet felhasználnak, esetleg még gúny tárgyává is teszik. Mindezt azonban úgy teszik, hogy megtagadják azt a kötelezettséget, amely a szoros értelemben vett fordítást jellemzi, így nem kellene paradigmatikusnak tekinteni őket. Talán a fordítói szerzőség mellett érvelők körében sokak által helytelenül paradigmatikus fordításoknak tekintett versfordítások sem lehetnek mások, mint irodalmi kisajátítások, és talán, ahogy amellett Venuti (1986) és Arrojo (1994) érvelnek, a fordítóknak le kellene mondaniuk arról, hogy az elvárásoknak megfelelve az irodalmi mű korlátozott reprezentációját hozzák létre, ezzel irodalmi kisajátításként értelmezve és meghatározva szakmájukat. A legtöbb fordító viszont jelenleg nem így jár el, valamint nem értelmezik mesterségüket és szerepüket kulturális művek alkotóiként (lásd pl. Pym 2010, Zanotti 2011), így (jelenleg) egyszerűen nem igaz, hogy minden műfordítás irodalmi kisajátítás. Ahhoz, hogy ezen a téren változás következzen be, önmagában nem lenne elég az, ha a fordítók megváltoztatnák mesterségükről alkotott elgondolásukat. Az irodalmi szerzők (akik hozzájárulnak a fordításhoz, hogy általa művük nagyobb közönséget szólíthasson meg) és a közönség (akik jelenleg azt várják el a fordítástól, hogy az eredeti művet hűen adja vissza) elvárásai határozzák meg azokat a korlátokat, amelyekhez a fordító igazodik, ezeknek a fordításról alkotott elgondolásoknak kell megváltozniuk ahhoz, hogy a műfordítás egyszerűen csak egy az egyben megkapja az irodalmi kisajátítás státuszát.