Ackroyd Chaucer-fordítása a brit kultúrában a hazai „Nádasdy Ádám-jelenség” jelentősen kisebb turbulenciát kiváltó párhuzama. Ahogy Nádasdy Ádám Shakespeare-fordításai, legutóbb pedig Dante-fordítása, valamint Katona József Bánk bán című drámájának modern magyar prózafordítása (mely az eredeti szöveggel egy kötetben jelent meg), Chaucer Canterbury meséinek Ackroyd-féle fordítása is ugyanazokat a kérdéseket feszegeti: Mikor szükséges a klasszikussá vált, kanonizált műfordításokat újrafordítani, továbbá milyen fordítói elvek és stratégiák mentén szülessenek meg az újrafordítások, hogy azok még sokáig az irodalmi kánonban maradjanak a célnyelvi kultúrában? A válaszok a brit és magyar kultúra eltérő műfordítási öröksége és kanonizációs hagyományai miatt nem szükségszerűen azonosak (Kappanyos 2018b: 886–887).

Ennek ellenére is érdemes az Ackroyd–Nádasdy párhuzamot körüljárni, két okból is. Egyrészt az Ackroyd-fordítás elemzése a Nádasdy-fordításokat más megközelítésben láttatja. Másrészt van az Ackroyd- és Nádasdy-fordításkritikáknak egy visszatérő (és soha számon nem kért) közös toposza, ami az újrafordításokat a leendő olvasók igényeinek kielégítésével legitimálja, mint ahogy Ackroyd esetében első jelentős méltatója és kritikusa, Robert McCrum vagy Nádasdy Dante-fordítása esetében Barna Imre teszi:

Kappanyos András Nádasdy Ádám újrafordításai kapcsán is felveti a nem formahű fordítások alkalmazási lehetőségét az oktatásban:

Mindkét fordító működésének alapvető kontextusa az irodalmi és hétköznapi közbeszéd radikális átalakulása és a klasszikusok kánonban tartásának, azaz újrafordításának igénye. Mindketten azt az elvet képviselik, hogy az újrafordításnak radikálisan szakítania kell bizonyos formai konvenciókkal, például a versforma kötöttségeivel, hogy „új életet leheljen” (Ackroyd 2009: xix) egy régi irodalmi szövegbe. Nádasdy ars poeticáját az a kérdés foglalja össze, hogy „mit ér a szöveg, ha hűséges, de nem érthető?” (Nádasdy 2021: 188), míg Ackroydét az a kijelentés, hogy „a fordításnak nincsenek szabályai” (Ackroyd 2009: xix). A Nádasdy-fordításokat övező viták ellenére egyik kultúrában sem vitatják a klasszikusok újrafordításának szükségességét (Kappanyos 2018b: 884), de ennek a brit kultúrában sokkal több előzménye van, így Ackroyd Chaucere szinte észrevétlenül csúszott bele az angol kanonikus fordítások sorába.1 Az irodalmi adaptációkat és populáris feldolgozásokat sokkal szélsőségesebben és gyakrabban előállító brit kultúrában Ackroyd újrafordítása nem sértett klasszikusokat övező tabukat vagy érzékenységeket. Az újrafordítások mind Ackroyd, mind Nádasdy esetében nemcsak ugyanazon a személyes meggyőződésen, hanem ugyanazokon az érveken nyugszanak, amelyeket a nem tudományos hátterű Ackroyddal ellentétben Nádasdy tudományos alapokon is kifejtett számos fórumon, többek között esszékben, tanulmányokban, beszélgetésekben, fordításainak bevezetéseiben és jegyzeteiben (pl. Mátyus 2021; Nádasdy 2019; Nádasdy 2021).

Nádasdyt és Ackroydot azonban markánsan elválasztja az az alapvetés, hogy mit tekintenek az eredeti szöveg lefordítandó nyelvi rétegének, amit Nádasdy inkább tartalomnak, helyenként szerzői szándéknak, míg Ackroyd a szöveg szellemének (spirit) nevez. Nádasdy általában a tartalom és a forma szembeállításból vezeti le a tartalom elsőbbségét, amelynek lényegi elemeit Kappanyos kéri tőle számon (lásd a Kappanyos–Nádasdy-vitát a Jelenkor cikksorozatában: Kappanyos 2018a; Kappanyos 2018b; Nádasdy 2018). Ez a vita valójában soha nem érhet nyugvópontot, mivel azt az irodalom- és fordításelméleti lehetetlent próbálja ostromolni, hogy a szöveg mely elemei alkotják a szöveg jelentését, és mitől válik ekvivalenssé egy fordítás. Ugyanakkor Ackroydhoz képest Nádasdy és Kappanyos a fordításnak mégiscsak ugyanazt a szemléleti keretét képviseli, miszerint a fordító értelmez, de nem alkot olyan új tartalmakat, amelyeknek nincs legalább implicit előzménye a forrásnyelvi szövegben. Ezzel szemben Ackroyd a saját munkamódszerét Chaucer, illetve általában a középkori szerző-fordító kompilációs és szövegalkotó módszereihez hasonlítja, melynek során a más szerzőktől származó szöveg(részlet)eket szabadon bővítheti, szerkezeti elemeit pedig rugalmasan átrendezheti (Ackroyd 2009: xix–xx).

A sok hasonlóság ellenére Nádasdy „progresszivitása” (Kappanyos 2018b: 884) Ackroyd felől nézve nagyon is konzervatívnak tűnik. Nádasdy számára a fordító önkényes tartalmi beavatkozása vörös vonalat jelent, amit ő soha nem lép át. Fordításainak kiadásaiban elsősorban ez a fordítói mentalitás teszi szükségessé a laikus olvasót bizonyára eltántorító jegyzetapparátus mennyiségét, míg Ackroyd a fordítói magyarázatokat és glosszákat egyszerűen jelöletlenül beleszövi fordításába. Hogy e jelenség nyilvánvalóan nem a Kappanyos által fent idézett funkcionális dinamika (vs. statikus tartalom) megvalósítását jelenti, az egyértelmű abból, hogy Kappanyos és Nádasdy vitája a szöveghű fordítás paraméterei körül forog, míg Ackroyd fordítására maga a szöveghűség fogalma sem alkalmazható.

Egy gondolatkísérlet kedvéért tekintsük Ackroyd Canterbury meséit fordításnak, amely éppen a mű felélesztése és Chaucer kánonban tartása érdekében áldozza fel a Canterbury mesék lényegi jellemzőit: a chauceri elbeszélői hangot és az eredeti mű nyelvi-pragmatikai mintázatait. A tanulmány további két fejezete e kanonizációs paradoxon fordítási stratégiáit és kis mintavételű recepcióját mutatja be.