Ugyanakkor a könnyebb olvashatóság és a közérthetőbb nyelvezet miatt nem szabad automatikusan elvetni azokat a jó fordításokat, amelyek hűségesebben őrzik Chaucer dikcióját, stílusát és formai kötöttségeit, viszont nyilvánvalóan sokkal nagyobb kihívást és ezzel együtt mérsékeltebb olvasási élményt jelentenének a hallgatóknak. A Kappanyostól fent idézett felvetést a kérdőív eredményei is megerősítik: az oktatók tulajdonképpen nem állnak vagy-vagy döntés előtt, hiszen a bevett oktatási gyakorlat és szűk időbeli keretek ellenére sincsenek feltétlenül beszorítva egyetlen fordítás választásának kényszerébe. A kutatásból, különösen a hallgatóknak a kérdőív első részében adott szabad válaszaiból kiderül, hogy több fordítás szimultán használata maximális előnyökkel járhat. „Win-win” – ahogy Kappanyos írja, de itt abban az értelemben, hogy mindkét (vagy akár több) fordítás is előnyére fordítható az oktatási helyzetben.

A kérdőív első részének utolsó (opcionális) kérdésében a hallgatókat arról kérdeztem, hogyan változott a Canterbury mesékről alkotott általános képük, miután Kline változatát követően Ackroyd fordítását olvasták. A válaszok nemcsak arról tanúskodnak, hogy a két fordítás egymás utáni elolvasásával pozitívabb lett az olvasás élménye, jobban bevonódtak az olvasásba és jobban odafigyeltek a részletekre, hanem az ebben az olvasási módszerben rejlő oktatási lehetőségeket is kiemelték. A nyitott (opcionális) kérdésre adott egyéni válaszok arra is rámutattak, hogy a két fordítás együtt olvasása elősegítette a válaszadók személyes gazdagodását és önfejlesztését, mivel a módszer hozzájárult a korszak alaposabb megértéséhez, Chaucer finom humorának felfedezéséhez, a mű értékeinek elismeréséhez és az „univerzális emberire” való rácsodálkozáshoz.

A kutatásból azonban nincs egyértelmű válasz arra, hogy Ackroyd fordítása valóban boldoggá teszi-e a kortárs olvasókat. A szabad válaszok pontosan reflektálnak az alapvető dilemmára: Ackroyd közelebb hozza Chaucert a mai (fiatal) olvasó élményéhez, sőt, élményszerűen tálalja Chaucert, de ugyanezek a fiatal egyetemista olvasók is ambivalensek az eredmény megítélésében. A nyitott válaszok jellemzően azt a kettősséget fogalmazzák meg, hogy Ackroyd szövege gördülékenyebben (könnyebben és gyorsabban) olvasható és követhető, ugyanakkor hiányzik belőle a nyelv játéka, költőisége, verses formája, elgondolkodásra inspiráló és egy régebbi kort meg- vagy felidéző ereje. Nyilvánvalóan sok síkon működnek az ekvivalenciák, amelyek modelljeivel és elméleteivel a műfordítás – különösen a régi irodalmi szövegek korszakokat „átugró” fordításai – gyakran dacolnak. Ackroyd fordítása radikálisan előtérbe helyezi a befogadó élményének ekvivalenciáját, és azzal kísérletezik, hogy a középkor akár megszokott, akár sokkolóan újszerű tapasztalatait – ha úgy tetszik, univerzális emberi élményeit – hogyan lehet mai köntösben feltámasztani. Azaz az ekvivalencia maga az emberi tapasztalat, melynek épp a korspecifikus (középkori) színeit kell eltüntetni ahhoz, hogy a mai olvasóban is friss erővel rezonáljon. Ez az ackroydi paradoxon nekem – és a tanulmányban bemutatott kutatás sok résztvevőjének – csak úgy tűnik feloldhatónak, ha Ackroyd után az olvasó visszatér egy olyan fordításhoz, amely sok mindent megőrzött Chaucer szövegéből, amit Ackroyd eltüntetett. Ennek ellenére egy nap jó lenne látni, hogy Nádasdy hogyan szólaltatná meg magyarul, egy mai közönség számára is érthető módon Chaucert vagy akár az angol középkor irodalmának legnehezebben megragadható hangjait, Julian of Norwichot és Margery Kempét.1