A képzés jellemző kompetenciamodelljeinek (pl. EMT 2022) köszönhetően a képzőintézmények egyébként is jelentős hangsúlyt fektetnek a kommunikációra és annak aspektusaira. Erre lehetne még jobban ráerősíteni, tudatosabban bevonni kommunikációs helyzeteket, interkulturális aspektusokat, konfliktuskezelési technikákat. De idetartozik az empátia, a türelem, az odafigyelő és értő hallgatás is. A beszédtechnika-órát több válaszadó kiemelte a képzés fontos elemeként, ami mutatja, hogy többeknek még saját hangjuk megszokása, de a hangképzés, a levegővétel módszeres tanulása és gyakorlása is egyértelműen értékes készség. A magyar oktatás jellemzően némaságra kondicionálja a diákokat, sem a vitakészség, sem a prezentáció, sem a (kulturált) véleménynyilvánítás nem elvárás. Természetesen egy mesterképzésnek nem feladata, és nem is áll módjában, bő évtizedes berögzülések megváltoztatása. Azonban a hatékony és hallgatóságra szabott kommunikáció, meggyőző előadásmód (megkockáztatom, hogy esetleg retorika), megfelelő és regisztereket ismerő írásbeli kommunikáció (különösen az egyre inkább a chatek és a közösségi média nyelvezetén szocializálódó generációknak), valamint a tárgyalási helyzetekkel járó kihívások tudatosítása igenis lehet célkitűzés. Ez egyébként felveti a kérdést, hogy kitől tudnak a hallgatók ilyen készségeket tanulni, amelyeknek legalább egy részéhez a felsőoktatás világán kívül megszerzett tapasztalatok szükségesek. A tolmács- és fordítóképzések arányait tekintve magas számú külső, szakértő oktatót foglalkoztatnak, részben pont ebből a megfontolásból – ez pedig nem ritkán konfliktusforrás az egyetem gazdasági döntéshozóival, akik emiatt túl drágának találhatják a képzést, hiába javítja annak minőségét és teszi piacképesebbé a diplomát. Ez viszont már egy jóval nagyobb, rendszerszintű minőségbiztosítási problémakörhöz vezet, amelynek tárgyalása jelen tanulmánynak nem célja.