A Kádár-korszakban a kultúra különös jelentőséget kapott a rendszer ideológiai és validációs törekvéseinek keretében. Fontos eszköze volt annak, hogy a politikai vezetés igazolja saját státuszát, és az új, közösnek szánt világnézetet enyhébb-erősebb eszközökkel terjessze, magyarázza, illetve átitassa vele a köztudatot. 1956 után, azaz a korszak kezdetén ezt az a tény is tovább árnyalta, hogy a forradalom egyik fontos okaként a politikai vezetés a művészek „ideológiai eltévelyedését” jelölte meg, és kemény kézzel látott a helyzet korrigálásához (Drabancz és Fónai 2005: 148–152). A folyamat a hatvanas évekre csitult el, amikor legalább részben az egyre nyilvánvalóbb gazdasági problémáknak, illetve a forradalom utóhatásainak köszönhetően engedékenyebb, valamivel kevésbé centralizált rendszert hoztak létre (Drabancz és Fónai 2005: 121), ami kedvezőbb helyzetet és nagyobb önállóságot biztosított a könyvkiadásban is. Végül, a hetvenes évek közepétől fokozódó mértékben folytatódott a rendszer erodálódása, és a nyolcvanas évek elejére-közepére a struktúra s vele együtt a korábbi elvek fenntarthatósága is egyre gyorsuló bomlásnak indul (Drabancz és Fónai 2005: 212–214). Ebben kül- és belföldi gazdasági folyamatok is jelentős szerepet játszottak, egyebek mellett az ország eladósodása, a nyugati piactól való részleges függősége, részleges elhatárolódása, illetve a gazdaság fenntartható alapokra helyezésének kudarca és ezeknek a hatásoknak a belföldi kezelési stratégiái (Végvári 1990). Ugyanakkor mindez végső soron még tovább fokozta a könyvkiadás szabadságát is.