A fentiek egyik elsődleges eszköze, hogy minden központi ellenőrzés alá került (Drabancz és Fónai 2005: 121). A negyvenes évek végétől az ötvenes évek elejéig-közepéig átalakult a könyvkiadás, és kialakult az a rendszer, ami több-kevesebb módosítással, de alapjában véve végigkísérte a Kádár-korszakot. Ehhez első lépésben már a Rákosi-korszak elején, 1948-ban megkezdték a magánkönyvkiadás állami kézbe vételét (Béládi és Rónay 1981), ez a folyamat le is játszódott 1950-ig (Bella 2016, Romsics 2010: 451), és ekkorra nagyjából formát is öltött az eleinte meglehetősen sterilen differenciált kiadói struktúra. A terület képlékenyen és aktívan változott ebben az időszakban. Sorra jöttek létre és alakultak át különböző névvel és pozícióval, de azonos céllal a könyvkiadás centralizálására, a kiadói profilok kialakítására a politikai törekvések érvényesítését szentesítő és lehetővé tevő intézmények 1948-ban, 1949-ben és 1953-ban, míg elérkezünk a témánk szempontjából legrelevánsabb intézmény, a Kiadói Főigazgatóság 1954-es megszületéséig (Bélády és Rónay 1981: 60–74). Az ötvenes évek közepére kialakultak a kiadói profilok, amelyek – legalábbis az eredeti célok szerint, legalább eleinte – szigorúan elkülönültek egymástól. Ez végső soron akkor is kizárta köztük a verseny kialakulását, ha részint olykor a kiadók igyekeztek sikeresnek ígérkező, bár a profilba szigorúan nem tartozó műveket is kiadni, részint pedig, mint a korszak olyan sok más folyamatában, a könyvkiadás és az irodalom terén is fokozatosan töredezett szét az ellenőrzés és az eredeti struktúra, utat engedve az egyre növekvő önállóságnak.