Sohár Anikó (szerk.)

Tripliciter dicere

Szokott és szokatlan fordítási jelenségek

3. A könyvkiadás mozgatórugói a Kádár-korszakban

Ugyanígy a könyvkiadás szabályozásának eszközei is gyengültek idővel, ám a forma nagy vonalakban állandó maradt a korszak egészében. Az állam eszköztárában olyan eszközök szerepeltek, amelyek segítségével elérhette, hogy a kiadók „önként”, azaz jobb híján a „helyes”, az államilag kijelölt célokkal megegyező irányba haladjanak, legalábbis többnyire, és amilyen mértékben a rendszer épp fenn tudta tartani ezt az egyensúlyt (Bart 2002: 20–51). Nevezetesen: kiadták és könnyebben hozzáférhetővé tették a felsőbb hatalom álláspontja szerint politikai és ideológiai, illetve népnevelési szempontból kívánatos műveket. Nem jelentettek meg ilyen szempontból ártalmas könyveket, vagy ha különféle okokból, például üzleti érdekből mégis, óvatosan és nehezített terepen, illetve kerülték a tabunak számító témákat, például a rendszer bármilyen bírálatát, a trágár vagy pornográf szövegeket, vagy bármi olyasmit, ami a szocialista világnézettel ellentétes értékrendet tükrözött. S ami szakmai szempontból különösen fontosnak bizonyult: elérték, hogy minden kiadványt többen és alaposan ellenőrizzenek a fenti szempontokból anélkül, hogy külön cenzorokat lett volna szükséges alkalmazni.

Így volt a cenzúra jelen ebben a korszakban is, amikor hivatalosan már nem létezett: indirekt módon működött, és a könyvkiadás mechanizmusai nem hivatalosan is hatékonyan el tudták látni a feladatot. A világirodalmi könyvkiadásban a jelenség enyhébb a magyar irodalom kiadásához képest, kevésbé szigorú kontroll és kisebb politikai figyelem övezte abból a nyilvánvaló okból, hogy a szerző személye és esetleges mondandója itt kisebb hangsúlyt kapott, ezért úgy ítélték meg, a terület kisebb veszélyt képvisel, így több rugalmassággal kezelhető, mi kerülhet a magyar nyilvánosság elé (Kőszeg 2009: 161–162, Lator 2011: 50). Ezt a tendenciát erősítette a világirodalmi kiadványokkal kapcsolatban egy más jellegű kockázat is:

Az Európánál azonban nem úgy cenzúráztak, mint a magyar irodalmi kiadóknál. Természetesen sok kortárs mű nem jelenhetett meg, ezt mindenki tudta és tudomásul vette. De amit az Európa kiadott, abból nemigen lehetett következmények nélkül húzni. Domokos János [a kiadóigazgató] semmitől nem tartott jobban, mint attól, hogy a The New York Times megírja, Magyarországon megcsonkították egy amerikai író művét. Így az Európa szerkesztői sokkal nyugodtabban érezhették magukat irodalmárnak, nemigen kellett szembesülniük azzal, hogy cenzorok is (Kőszeg 2009: 162).

Mindazonáltal a kiadói szakemberek felelőssége volt súlyos büntetés (elbocsátás, pénzbüntetés, lásd pl. Márványi, Csalog és Soltész 2017: 189) terhe mellett, hogy a kiadványaik politikai szempontból ne legyenek kifogásolhatók, önérdekből vagy meggyőződésből.

A kiadónak, ha viszonylag háborítatlanul akart működni, magának kellett cenzúrát gyakorolni. Kitapogatni, meddig lehet elmenni. […] Voltak, persze, hívők, ezért vagy azért gyanakvók, de lassanként kialakult a kiadóban, a tervet, a kiadásra szánt műveket megvitató szerdai értekezleten, egy már-már szabad, a szigort valami cinizmusfélével lazító szellem. Talán némi túlzással: nem azt kellett eldönteni, hogy a nemrég még mindenkire kötelező kikezdhetetlen, egynemű esztétika hívei, mi hogy ítélünk egy-egy mű ideológiai, politikai természetéről, inkább azt, hogy mit fognak hozzá szólni az illetékesek. [A felkért lektorok] mindig független ítéletükhöz hozzá-hozzáfűzték: a nem-tudom-hanyadik lapon van egy mondat, egy bekezdés, az veszélyes lehet, mármint ha megjelenik (Lator 2011: 155–156).

A folyamatot segítette az is, hogy elolvasta a kéziratot a fordító, a szerkesztő, a kontrollszerkesztő, szükség esetén a kiadó vezetője és/vagy a Kiadói Főigazgatóság egy vagy több képviselője. Ha így is problémás rész adódott, finom korrekciót alkalmaztak,1 ha a könyv nagyobb egységével-egészével kapcsolatban merült fel orvoslandó, ám orvosolható kifogás, akkor pedig elő- vagy utószóval látták el a kiadványt, hogy a közönség figyelmét és értelmezési lehetőségeit a kívánatos irányba tereljék. Igaz, a kívánatos irány a kiadó érdekeit is jelenthette:

A kiadói utószó pedig az olvasók tájékoztatásán túl legfeljebb arra szolgált, hogy a tűrt és a tiltott határán billegő műről bebizonyítsa, hogy a tűrt kategóriába tartozik. Semmiképpen sem arra, hogy kimutassa, egy keletnémet könyv, amelyet mindenki automatikusan a támogatott művek csoportjába sorolt volna, valójában tiltott tartalmat hordoz (Kőszeg 2009: 162).

A rendszeres és jóformán kendőzetlenül alkalmazott módszer (az említettek mellett pl. Tóth 1992: 44) szélsőséges példája Malaparte Kaputt című regényének előszava, amelyet Lator László emlékezete szerint Domokos János háromszor íratott újra ilyen szempontból, ameddig a szükséges hatást el nem érték – ráadásul Simó Jenővel, aki ekkor nagykövet volt, így „szavatolhatta a támadhatatlanságot”. Az emlék Domokos megjegyzésével zárul: „igazi magyar ember ez a J, mondta Domokos János, az ellenkezőjét is megírja annak, amit gondol” (Lator 2011: 156–157).

Az ilyen típusú határfeszegetés a korszak előrehaladtával egyre inkább a felső akarat ellenében történt. Ezzel a Főigazgatóság is tisztában volt, „a kiadótól érkező szerkesztői jelentések sokszor nem felelnek meg feladatuknak, mert nem írják meg az őszinte valóságot, kozmetikáltak, önigazolóak, mintha a lektorok, illetve szerkesztők csak azokat a momentumokat kívánnák tudomásunkra hozni, amelyek a művek megjelenése mellett szólnak” (Tóth 1992: 44), hangzik a rosszalló figyelmeztetés 1961-ben. A másik oldalról Réz Pál úgy fogalmaz, vele együtt, „a lektorok zöme átállt az írókhoz” (Réz 2015: 148), Márványi Judit pedig olyan esetet említ, amikor szerzőjének „[c]enzora helyett, ami a feladat[a] lett volna, cinkosa” lett (Márványi, Csalog és Soltész 2017: 193).

Ami a könyvkiadás hivatalos felügyeletét illeti, végső soron az évi központi tervtárgyalástól függött minden, ahol a kiadóknak jóvá kellett hagyatniuk az éves tervüket a Főigazgatósággal. Ez olyan mértékig volt részletekbe menő – legalábbis kezdetben –, hogy ekkorra már minden egyes tervezett könyvről bekérték és feldolgozták a szükséges lektori jelentéseket – erről bővebben később –, amelyeket a tervtárgyaláson akár az illetékes kiadói lektorral együtt is megvitattak (Géher 1989: 22 és 207) – tekintve, hogy ez három lektor, valamint több (más) kiadói alkalmazott munkáját igényelte minden egyes kötet esetében. Réz Pál visszaemlékezése szerint (kiemelés tőlem):

Az úgy ment, hogy a kiadók felküldték a negyedéves terveiket, a minisztérium, illetve a Kiadói Főigazgatóság a nevek alapján bekérte a kényesebb kéziratokat. És hát lehetett tudni, hogy ezeknek a feléből nem lesz semmi. Így ment. Sokszor nem az egész könyv volt a baj, hanem ez vagy az a vers, és ezt visszaüzenték, persze sohasem írásban, hanem telefonon, vagy megmondták négyszemközt az igazgatónak. Hogy ha öt vagy tíz verset kivesz a költő, akkor megjelenhet (Réz 2015: 122).

Mivel csak az Európa Könyvkiadónál a valóban (fordításban) megjelent kötetek száma 1960-tól a korszak minden évében száz-százhúsz körül járt (Bart 2002: 131), felmérhető, hogy nem kis anyagiakban és munkaórákban mérhető hiábavaló áldozatról beszélünk elutasítás esetén. Ezenkívül nemcsak a kiadandó könyvek címét, de a példányszámot és a velük dolgozók nevét (a szerzőtől a fordítón át a jegyzetkészítőig egytől egyig mindenkiét) is el kellett fogadtatni a Főigazgatósággal.

A jóváhagyott kötetek esetében ezután életbe léptek további állami szabályozási mechanizmusok. Mivel a könyvkiadást a fennálló rendszer felmentette a gazdasági alapú működés alól, nem lehetett és nagyrészt nem is volt cél nyereséges üzletpolitikát folytatni, legalábbis addig, amíg az állam gondoskodni tudott a szükséges támogatásról (Végvári 1990), körülbelül a hetvenes évek közepéig. Az egyensúly fenntartására addig is különféle eszközöket alkalmaztak, ezek egy része pedig a rendszer végéig működésben maradt (Bart 2002: 21–31).

Az egyik az úgynevezett dotáció, ami azt takarja, hogy az elfogadott tervek alapján az állam támogatást biztosított a kiadóknak, elsősorban a fontosnak ítélt, de nyereségesnek nem ígérkező könyvek támogatására. Amennyiben egy kiadó valamelyik kiadványával mégis nyereséget termelt, azt vagy automatikusan a veszteséges könyvekre kellett fordítania, vagy vissza kellet fizetnie az államnak, amely ezután más kiadókat támogatott a befolyt összegből.

Hasonló elven működött az 1967–1968-ban bevezetett,2 hivatalosan kulturális járuléknak, köznyelven giccsadónak nevezett jelenség is. A nemkívánatos, de különféle okokból megtűrt kiadványoknak jellegzetes kategóriája a ponyvairodalom, vagy ahogy a Művelődésügyi (majd Művelődési) Minisztérium releváns rendeletében nevezik és illusztrálják: „lektűr jellegű művek, pl. detektív- és kalandregény, regényes életrajz”3 – az ideológiai diskurzus ugyanezt előszeretettel nevezte szemétnek vagy szennynek. Okkal kerül a kifejezés elé még egy jelzői szerkezet: „nagy példányszámban megjelenő” – ezek a könyvek jártak a legnagyobb haszonnal a kiadók és a terjesztők számára, így állami támogatástól függetlenül is csábító volt ezekből minél többet kiadni. Ezt az állam saját, illetve a könyvkiadás jól felfogott érdekében tűrte, de nehezítette: a kiadványokból befolyó nyereség egy részét szintén vissza kellett fizetni, hogy abból ezután dotáció váljék.

A „lektűr jellegű művek” előnyének mérséklése és a politikailag-ideológiailag fontosnak ítélt könyvek támogatása érdekében látott napvilágot még egy mechanizmus, az úgynevezett ívárrendszer, aminek szintén az volt a célja, hogy valamiféle egyensúlyt teremtsen abban a fenntarthatatlan rendszerben, ahol igyekeztek megakadályozni, hogy a könyvek eladhatósága határozza meg a piacot. Ennek értelmében az előállítási költséget figyelmen kívül hagyva szabályozták, hogy az egyes könyvtípusok esetében milyen eladási ár állapítható meg ívenként (ami a Magyarországon a szakmában megszokott módon a 40 000 leütés terjedelmű szerzői ívet takarja).

Az árak a 4.1. táblázat szerint alakultak.4

4.1. táblázat. Az ívárak változása 1968 és 1983 között és az egyes díjak aránya a „Magyar, szovjet és népi demokratikus kortárs irodalom” kategória esetében megállapított, azaz a legalacsonyabb díjakhoz mérten

Típus	Ívárak 1968-ban	Ívárak 1979-ben	Ívárak 1983-ban
Magyar, szovjet és népi demokratikus kortárs irodalom	0,70 Ft/ív (100%)	0,80 Ft/ív (100%)	0,70–1,50 Ft/ív (100%)
Magyar, szovjet és népi demokratikus klasszikus és régebbi irodalom	0,80 Ft/ív (114,3%)	1,00 Ft/ív (125%)	0,80–1,80 Ft/ív (114,3%, 120%)
Egyéb külföldi kortárs irodalom	1,00 Ft/ív (142,9%)	1,20 Ft/ív (150%)	0,70–1,50 Ft/ív (100%)
Egyéb külföldi klasszikus és régebbi irodalom	1,20 Ft/ív (171,4%)	1,40 Ft/ív (175%)	0,80–1,80 Ft/ív (114,3%, 120%)
Lektűr jellegű irodalom	1,80 Ft/ív (257,1%)	1,60 Ft/ív (200%)	1,50–3,00 Ft/ív (214,3%, 200%)
Detektív- és kalandregények	1,80 Ft/ív (257,1%)	2,20 Ft/ív (275%)	1,50–3,00 Ft/ív (214,3%, 200%)

Az 4.1. táblázatban észlelhető, hogy jelentősek a különbségek – zárójelben szerepel az is, hogy a legelső, leginkább támogatott kategóriához képest mekkora az áremelkedés. 1979-ben 1968-hoz képest nemcsak az árak, hanem az arányok is nőttek, éppen a legdrágább kategória esetében 18%-kal. A másik, ami szembetűnik, hogy 1979-re elválasztották a „lektűr jellegű irodalom” kategóriáját a „detektív- és kalandregénytől”, azaz itt is finomodott az ellenállás, kisebb büntetéssel sújtották az „olvasmányos, szórakoztató művek, tudományos-fantasztikus könyvek, szépirodalmi feldolgozású regényes életrajzok” kategóriába eső műveket, ami szintén a rendszer egyre növekvő gazdasági nehézségeit tükrözhette. Ez már előrevetítette a nyolcvanas években egyre enyhülő, majd a rendszerváltással fel is boruló szabályozásrendszert. A változást az 1983-as ívárak is jól mutatják: az ívárakat sáv formájában adták meg, és eltűnt a megkülönböztetés a szovjet/népi demokratikus és egyéb irodalom, valamint a kétféle lektűr között. Csökkentek a minimumárak 1979-hez, de egyes esetekben 1968-hoz képest is, és az egész arányrendszer is sokkal kevésbé markánsan differenciált, ezzel végképp elvész az utasítás eredeti értelme. Bart szerint ekkor már ennek megfelelően lényegesen kevésbé vették komolyan a kiadók is az ívárrendszert, különösen mivel eddigre újra megjelent a magánkönyvkiadás (Bart 2002: 36).

Végül, de korántsem utolsósorban az egész korszakot áthatja a papírhiány kérdése. Bart szerint ez a legmeghatározóbb tényező, a könyvkiadás végig egyensúlyozni kényszerült a rendelkezésére álló papírkontingenssel. A politikai vezetés számára természetesen ez ugyanúgy lehetőség is volt, és nem egy esetről tudni, amikor papírhiányra hivatkozva szüntettek meg ellenzéki folyóiratokat (Kalmár 1998: 49) vagy akadályozták meg kiadványok megjelenését. A szűkös valutakeretből megszerezhető papír mennyisége és a kifizetendő jogdíjak a Kádár-korszak egészében gondot okoztak, egyúttal arra is lehetőséget nyújtva, hogy az állam a kiadók terveit korlátozza, akik olykor szintén a papírhiányra hivatkozva nem adtak ki, vagy csak kis példányszámban, veszteségesnek ígérkező, de politikailag hasznosnak ítélt műveket, ha épp lankadt az ellenőrzés (Kalmár 1998: 122). Mindenesetre a Kiadói Főigazgatóság egyik legfontosabb joga és kötelessége volt a rendelkezésre álló papír elosztása a kiadók között.

Ha egy tervezett könyv minden fenti folyamat szempontjából megfelelt, bekerült a kiadó ezzel kötelező érvényre emelkedő éves tervébe. Az azonban, hogy a könyv végül megkapta-e a nyomtatási engedélyt, amit szintén a Főigazgatóság kiváltsága volt odaítélni és ami nélkül (hivatalosan) nem jelenhetett meg könyv a korszak Magyarországán, csak a folyamat végén derült ki, amikor számos kiadói mechanizmus és szereplő után a Főigazgatóság is ellenőrizte, kiadható-e a kötet.

1	Például „őrült oroszok” helyett került „őrült orvosok” Paul Guimard Hárman Párizsbanjának már kinyomtatott példányaiba, Moravia A római lány c. regényéből pedig szedés után eltűnt a kontextuálisan pornográfnak ítélt „függőleges” jelző: Uo., 159; uo., 161.
2	A Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány 23/1967. (VIII. 8.) számú rendelete Kulturális Alap létesítéséről, Magyar Közlöny, 1967, 54: 401; A művelődésügyi miniszter 1/1968. (I. 9.) MM számú rendelete az 1968. évi kulturális járulékról, Magyar Közlöny, 1968, 2: 26–28.
3	A művelődésügyi miniszter 1/1970. (III. 20.) MM számú rendelete a kiadói szerződések feltételeiről és a szerzői díjakról, Magyar Közlöny, 1970, 17: 129–144.
4	Bart, Világirodalom és könyvkiadás a Kádár-korszakban, 35–36; A kulturális miniszter 4 107/1979. (MK. 15.) KM—AH számú utasítása a belföldön forgalomba kerülő könyvek, tankönyvek és egyéb könyv jellegű kiadványok fogyasztói áráról, Művelődésügyi Közlöny, 1979 (23)15: 524–530; A művelődési miniszternek a belföldön forgalomba hozott könyvekre, tankönyvekre és egyéb könyvjellegű kiadványokra vonatkozó X/1/1983. (AI. 1.) számú ármegállapítása, Művelődésügyi Közlöny, 1983 27(2): 123–128.

Tartalomjegyzék

Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 664 228 0

Irodalom Nyelvészet

A kötet tizennégy fordítástudományi tanulmányt vonultat föl, négy részben. Az első rész a fordítás és egyetem alcímet viseli, három tanulmánya a fordítás és oktatás témakörét járja körbe két kísérlet és egy utánkövetés formájában. A második rész három fordítástudományi elemzést tartalmaz, melyek közül kettő a műfordítók helyzetét vizsgálja, a harmadik pedig magát a fordítástudomány tárgyát osztályozza. A harmadik rész konkrét műfordításokra összpontosít és három esettanulmányt sorakoztat föl: a példák egy olasz történelmi regény angol, német és magyar fordításai, illetve a kanadai-magyar műfordítási áramlatból, valamint egy hazai irodalmi együttműködésből származnak. A negyedik rész öt, kiemelkedő jelentőségű, eredetileg angolul írt fordítástudományi munka magyar fordítását tartalmazza, amelyeket a Pázmány Péter Katolikus Egyetem fordító és tolmács mesterszakos hallgatói, illetve fordítástudományi kutatásokat végző doktoranduszai készítettek.

Hivatkozás: https://mersz.hu/sohar-tripliciter-dicere//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero