Az első rész témája a fordítás és az egyetemi oktatás viszonya. Sohár Anikó tanulmánya a fordítóképzés egy kiaknázatlan lehetőségét, az interszemiotikus fordítás aspektusait vizsgálja, illetve gyakorlati megvalósíthatóságára tesz javaslatokat. A kutatás három szinten fogalmaz meg kérdést a témában: „1) vajon lehet-e az interszemiotikus fordítást meghatározott fordítási készségek (például a transzfer- vagy a szövegkompetencia), a kultúrán belüli és/vagy kultúrák közötti kommunikáció fejlesztésére használni alap- és mesterszintű fordítóképzésben; 2) vajon az interszemiotikus fordítás ilyen használata tudatosabbá teszi-e a fordítás társadalomban betöltött szerepét és a fordítói felelősséget (szakmai és etikai kompetencia); 3) vajon az interszemiotikus fordítás kipróbálása növeli-e az önismeretet és az önbizalmat, különösen kezdők esetében, vagy akár meg is változtatja-e bizonyos mértékben az énképet” (oldalszám). A vizsgálat három fázisának alanyai fordító- és tolmácsmesterképzésben részt vevő, szak- és műfordításkurzusra járó hallgatók, fordításspecializációt végző alapszakos anglisztikahallgatók, illetve gyakorló műfordítók voltak, tárgya pedig egy kortárs művész, Soós Tamás (1955) egyik festménysorozatának eleméről készült fénykép volt, amelyen két absztrakt alak mellett kétnyelvű felirat, „Get Geist” látható. Az alkotás önmagában is figyelemfelkeltő és gondolatébresztő a jelrendszerek és nyelvek kombinációjának köszönhetően, azonban az instrukció, miszerint fordítsák le a képet szavakká, egészen tág határokat nyitott és változatos eredményeket hozott. A megoldások elemzése során két előzetes hipotézist is vizsgál a szerző, miszerint a kevesebb tapasztalattal rendelkező hallgatók a biztonságos megoldásokat választják, valamint kirajzolódnak előzetes normáik arról, mi tekinthető elfogadhatónak és elfogadhatatlannak a fordítás során, illetve annak végeredményeként.

Karáth Tamás az „angol költészet atyja”, Geoffrey Chaucer örök életű remekművének, a középkori Canterbury mesék angol nyelvű, Peter Ackroyd által jegyzett újrafordításának, avagy újramesélésenek elemzése kapcsán teszi fel a kérdést, hogy vajon meddig maradhatnak sok száz éves művek relevánsak – hiszen az örökéletűség egyik alapvető feltétele, hogy az emberek olvassák és értsék a szöveget. Chaucer az 1300-as években írta a lazán kapcsolódó történetekből szőtt művét, középangol nyelvezete már Shakespeare korában is elavult és nehezen érthető volt, nemhogy a modern olvasó számára. A tanulmány kiindulópontja a Magyarországon Nádasdy Ádám fordításai kapcsán megfogalmazott kérdés: „Mikor szükséges a klasszikussá vált, kanonizált műfordításokat újrafordítani, továbbá milyen fordítói elvek és stratégiák mentén szülessenek meg az újrafordítások, hogy azok még sokáig az irodalmi kánonban maradjanak a célnyelvi kultúrában?” (oldalszám). A tanulmány első része a Nádasdy- és Ackroyd-szövegek jellemzőit, illetve megalkotásuk körülményeit elemzi, rámutatva, hogy a közös pontok ellenére a magyar újrafordítás és az angol inkább újramesélés egészen más kulturális kontextusba illeszkedik, ezért más fordítói stratégiákra is van szükség. Peter Ackroyd és Kline angol nyelvű Chaucer-fordításának elemzése pedig jól mutatja a különböző stratégiák használatából eredő erősségeket és veszteségeket. A tanulmány végül felveti azt a rendkívül fontos kérdést is, hogy vajon ez a gyakorlati alkalmazásban, azaz az oktatásban hogyan mutatkozik meg, illetve milyen előnyei és hátrányai lehetnek az egyes verziók használatának. A két felsőoktatási intézmény (Comenius Egyetem, Pázmány Péter Katolikus Egyetem) angol szakos hallgató között végzett felmérés eredményei azt mutatják, hogy mindkét változatnak van létjogosultsága az oktatásban, és a hallgatók képesek kritikusan megközelíteni a két szövegváltozatot.

Szintén az oktatáshoz, pontosabban a fordító- és tolmácsképzéshez kapcsolódik Dabis Melinda tanulmánya, amelyben a fordító-tolmács végzettségűek pályáját vizsgálja átfogó kutatás keretében. Nem sokan foglalkoztak a képzés ezen aspektusával, ám azon kevés nemzetközi felmérés szerint, amely a végzettek elhelyezkedését kutatja, a szerző megállapítja, hogy körülbelül harmaduk helyezkedik el a nyelvi szolgáltató szektorban. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem mesterszintű fordító- és tolmácsképzésén diplomát szerzettek körében végzett kutatás hasonló eredményekre jutott: a válaszadók mintegy harmada foglalkozik valamilyen minőségben a végzettségének elméletileg megfelelő területen, bár jellemzően itt sem teljes munkaidőben, fordítással, még kevésbé tolmácsolással, sokszor inkább csak olyan egyéb feladatok mellett, mint a projektmenedzsment. Mindazonáltal alaposabban megvizsgálva a sokszor meglehetősen vitatható módon „pályaelhagyóknak” nevezett kohorszt olyan szempontból, hogy mivel foglalkoznak és napi munkavégzésükhöz milyen, a képzés során megszerzett vagy továbbfejlesztett készségeket alkalmaznak, már egészen máshogy fest a kép. Látható, hogy egyáltalán nem „veszett kárba” a tolmács- és fordítóképzésen eltöltött idő – éppen ezért érdemes ezekből levonni a tanulságokat a képzésre vonatkozólag, például az átvihető készségek (transferable skills) tudatosabb beépítése nagyobb figyelmet érdemelne vagy az angol dominanciájának elfogadása és nem ragaszkodás a két idegen nyelvű (B és C kategorizálású) képzési rendszerhez.

A második rész a „Fordítástudományi elemzések” címet kapta, és változatos témákat vonultat fel. Elsőként Galambos Dalma tanulmánya társadalmi szempontból közelíti meg a magyar műfordítók helyzetét az 1980 és 2000 közötti két évtizedben, betekintést adva a kései Kádár-korszak, majd a rendszerváltást követő évek kultúr- és kiadáspolitikai jellegzeteségeibe, amelyek a műfordítói szakmát és a könyvpiacot is formálták. A két évtized vizsgálata különösen érdekes az ellentétes politikai, ideológiai és gazdasági folyamatok miatt. Az 1980-as éveket még a korábban megfogalmazott ideológiai alapú kultúrpolitika jellemezte, amelynek a népnevelés fontos célja és ezáltal az irodalom kiemelt csatornája volt. Ennek köszönhetően erősen centralizált, ellenőrzött és (ön)cenzúrázott könyvkiadói szféra épült ki a Kiadói Főigazgatóság fennhatósága alatt, jóllehet az ellenőrzés – az egész rendszerhez hasonlóan – jelentősen erodálódott a Kádár-korszak utolsó évtizedére. A tanulmány részletesen körüljárja és elemzi a három T (támogatott, tűrt, tiltott) kategória deformálódását és fluiditását, amelynek kialakulása egészen sajátos folyamat volt, ahogy ezt számtalan kortárs és szakirodalmi forrással alátámasztja. Az ebben a közegben dolgozó műfordítókat ugyan kötötték a kultúrpolitikai elvárások, mégis a munkatempót, a díjazást és a szakmai szempontokat, de a megbecsültségüket tekintve is helyzetük jó, sőt, a későbbiekkel összevetve jobb, ahogy ezt az alapos kutatások és kimutatások alátámasztják a tanulmányban. Ezzel szemben a rendszerváltást követően az 1990-es éveket a versenyalapú, kapitalista, nem centralizált piacgazdaság kialakulása jellemzi, kezdetben kiugróan magas példányszámokkal, újonnan megalapított kiadókkal és korábban tiltott szerzők, művek és műfajok kiadásával. Azonban az első hullám levonultával, megfelelő források hiányában, a könyvkiadás, ehhez kapcsolódóan a műfordítás is hanyatlásnak indult, ami óhatatlanul negatívan hatott a szektorban dolgozókra és végeredményben a megjelent művek minőségére is.

Burkus Dóra angol nyelvű összehasonlító elemzésben vizsgálja a magyar és a francia műfordítók társadalmi-gazdasági helyzetét és a fordítók láthatóságát a saját társadalmi és szakmai reprezentációjuk szintjéről alkotott képük alapján. Ehhez a korábbi kutatások konceptuális kereteit a két különböző nemzeti kontextust összehasonlító, vegyes módszerű elemzéséhez igazítja a fordítók önértékelésének előtérbe helyezésével. Ez lehetővé teszi, hogy ne csak a státusz külsőleg megfigyelhető mutatóit ragadja meg, mint a jövedelem, a tapasztalat, a szakmai profil, hanem azokat a megélt tapasztalatokat és szakmai önértelmezéseket is szemügyre vegye, amelyek a műfordítók társadalmi-szakmai pozicionálását formálják. A megközelítés összhangban áll olyan újabb elképzelésekkel, miszerint a műfordítók olyan szakmai identitás kialakítására törekszenek, amelyek megkülönböztetik őket más kreatív ágazatoktól. Ennek eléréséhez azonban bizonyos fokú kollektív szakmai önismeret és a saját pozíció reflexív megértése szükséges egy olyan környezetben, ahol a láthatóság új formái (digitális, hálózati) egyre inkább átalakítják a hagyományos hierarchiákat és a státuszról alkotott felfogást. A tanulmány kérdőívek és interjúk alapján egyértelműen megállapítja, hogy a műfordítás mint szakma láthatósága alacsony, sokan nincsenek a munka jellegének és nehézségeinek tudatában. Eltérés mutatkozik azonban a két ország műfordítóinak percepciója között: a francia válaszadók érezhetően optimistábbak a közelmúltban történt változásokkal kapcsolatban, és rámutatnak a szakmai szervezetek szerepére, míg magyar kollégáik a folyamatos láthatatlanságot, a gyenge szakmai struktúrákat és a korlátozott társadalmi elismertséget hangsúlyozzák.

A rész utolsó írása Horváth Péter Iván angol nyelvű tanulmánya a szokott (typical) és szokatlan (atypical) nyelvi közvetítésről. Touryt idézve leszögezi, hogy a nyelvi közvetítés gyűjtőfogalom, amelyen belül megkülönböztethetünk szokott, mintegy prototípusnak tekinthető, azaz a konceptuális kategória központi elemének számít, és szokatlan gyakorlatokat, amelyek gyakran alcsoporthoz kötődnek. Négy fő szempontból – a fordító és a tolmács, a forrásszöveg, a célszöveg és a célszöveg funkciója – vizsgálja, hogy mi az adott terület szokott gyakorlata, és melyek a szokatlanok, illetve milyen változások történtek különböző hatások következtében. A fordítás fogalma például sokáig csak emberek által végzett tevékenységet jelölt, azonban a mesterséges intelligencia és a gépi fordítás terjedésével szükségessé vált a fogalom pontosítása humán fordításra. A tolmácsolás gyakorlatába is beleszólt a technológia, amely lehetővé tette a távtolmácsolást (remote interpreting). Ezek olyan korábban szokatlan gyakorlatokra példák, amelyek mára egyre inkább megszokottá válnak – ezeket a változásokat pedig fontos számbavenni, hiszen a fogalmak tisztázása a kutatás alapvető feltétele.

A harmadik rész a műfordítás körül forog, a tanulmányok német, olasz, brit és kanadai eseteken keresztül világítanak rá a műfordítás egy-egy aspektusára. Az első Kovács Fruzsina angol nyelvű tanulmánya, amely a kanadai írónő, Lucy Maud Montgomery népszerű Anne-könyvsorozatának magyar fordítását, pontosabban annak történetét vizsgálja és jelenlétét a magyar olvasóközönség körében. Ugyan a művek a 20. század első felében keletkeztek, viszonylag későn, csak a rendszerváltást követően jutottak el Magyarországra. A szocializmus évtizedeiben ennek összetett okai lehettek, kezdve a műfaji besorolástól ifjúsági regényként, az ideológiai kifogásokon át, például vallásra vonatkozó elemek jelenléte, egészen az érdeklődés hiányáig a kanadai irodalom fordításáért lobbizók között. Az 1990-es években a kiadók szférájában is változást hozó szelek fújtak, ekkor került sor végre – meglepő módon még ekkor is lektori jelentések alapján – a regények fordítására, a rendkívüli népszerűségnek örvendő négyrészes Anne-televíziósorozat (1985–1987) magyarországi bemutatását (1992) követően. Ugyan a Montgomery-regények kiadási jogai több kiadót megjártak – amelynek körülményeit több korabeli szereplővel készített interjú is megvilágítja –, a fordítások jelentős részét szerencsés módon egyetlen fordító, Szűr-Szabó Katalin végezte. Ennek köszönhető, hogy az Anne-könyvek nyelvi világa egységes, és ahogy a tanulmány online kritikák és olvasói oldalak vizsgálata alapján megállapítja, változatlanul népszerű.

A műfordítás másfajta szegletébe kalauzol Berzeviczy Klára kutatása, amely két irodalmi jelentőségű 20. századi alkotó, Lám Frigyes és Harsányi Lajos emberi és szakmai kapcsolatát járja körbe. Lám Frigyes íróként és műfordítóként, Harsányi Lajos pedig a két világháború közötti időszak egyik papköltőjeként vált ismertté. Kettejük kapcsolata azért is különleges, mert Lám Frigyes, aki magyar szerzők verseinek németre fordítását tűzte ki egyik céljául és közel 300 műfordítása jelent meg, barátja, Harsányi Lajos műveinek jelentős részét fordította német nyelvre. A tanulmány mélyreható elemzésben vizsgálja az egyes művek fordítási stratégiáit, Lámra jellemző módon inkább az eredeti jellemzők minél nagyobb fokú megtartásával és átemelésével – a költő Harsányi legnagyobb megelégedésére, aki elítélően nyilatkozott Kosztolányiról, mivel állítása szerint átkölti a verseket.

A műfordításról szóló részt Bodrogai Dóra tanulmánya zárja, amely Andrea Camilleri 20. századi szicíliai olasz író egy neves művének, „A prestoni serfőző” című történelmi-társadalmi regényének angol, német és magyar fordítását tárgyalja. A választott szerző és mű különleges olyan szempontból is, hogy Camillieri nyelvezete erősen vegyíti az irodalmi olasz nyelvet saját szűkebb hazájának, Szicíliának regionális kifejezéseivel, amelyek sokszor akár más területen élő olasz olvasók számára sem érthetők, valamint a szerző kitalálta dialektussal. Az egyes karakterek ábrázolásmódjának szerves része az általuk használt nyelvezet, valamint annak váltakozása – például dialektus használata hierarchiában lejjebb állókkal, standard olasz beszéd a hatalom képviselőivel. A dialektális sokszínűség jelentős kihívás elé állítja a fordítókat, hiszen olyan információrétegeket tartalmaz a regény nyelvezete, amelyek átültetése akár lehetetlennek is tekinthető, a reáliák és a nyelvi humor átültetéséről még nem is beszélve. A vizsgálódás módszertanául az egyes nyelvek hipercentrális–centrális–periferiális (angol–német–magyar) besorolását választva a számos példán keresztül egyértelműen bebizonyosodik, hogy a különböző nyelvekre való fordításkor más-más stratégiát választottak a műfordítók, főleg a honosítás és az idegenítő megoldások tekintetében, és ebben a nyelv centralitása is szerepet játszik. Az angol fordítás előtérbe helyezi az író sikerességét és a könyv egzotikumát (jelen esetben az szicíliai–olasz környezetet), és ugyanezek a német kiadásnál is megjelennek, de kevésbé hangsúlyosan. A magyar fordítás pedig elsősorban a műfajra és a helyszínre helyezi a hangsúlyt, a fordítás ténye kisebb jelentőséggel bír, az adott nyelvi környezetben megszokott jelenség.

Három a magyar igazság, egy a ráadás: a kötet utolsó részét képező fordítások egytől egyig nemzetközi elméleti kutatások kiemelkedő mérföldköveit leíró tanulmányok magyar változatai. Jelentőségüket nem lehet eléggé hangsúlyozni: egy szakterület létezésének alapvető feltétele, hogy rendelkezésre álljon megfelelő terminológia és elméleti munkásság az adott nyelven – esetünkben magyarul, ami lehetővé teszi a szakmai diskurzust és további kutatásokat. Sok szempontból fontos hiánypótlás tehát ez a rész, amelynek különlegessége az is, hogy a Pázmány Péter Katolikus Egyetem fordító- és tolmácsképzésén mesterdiplomát vagy Irodalomtudományi Doktori Iskolájában doktorátust szerzett hallgatók munkáját dicséri. Az öt cikk különböző égető kérdésekre keresi a választ, ezek a műfordítások aránya (vagy éppen aránytalansága) bizonyos nyelvek között (Ginsburgh és mtsai), a műfordítás és a szerzőség dilemmája (Bantinaki), az irodalmi művek fordítás általi terjedésének szociológiai vizsgálata (Sapiro), a fordítás mint kulturális transzferfolyamat elemzése (Pol-Tegge) vagy a műfordítás vizsgálatára alkalmas elméleti keretrendszer (Toury). A tanulmányok más-más szemszögből és módszertannal közelítenek a területhez, ám bizonyos témák újra és újra felmerülnek, mint például a műfordítás mibenléte, a szerzőség kérdése, vagy éppen az irodalmi művek nyelvek, kultúrák és országok közötti mozgása.

Gideon Toury: „Lefordított irodalom: rendszer, norma, performancia. A műfordítás célorientált megközelítése” (Translated Literature: System, Norm, Performance: Toward a TT-Oriented Approach to Literary Translation) című cikkét Bodrogai Dóra ültette át magyarra. Toury kiindulópontja, hogy a fordításelméletek jellemzően forrásorientáltak, azaz „a potenciális fordítással, illetve a fordíthatósággal foglalkoznak, és nem a valódi fordítással; a forrásszövegből kiinduló fordítási tevékenységgel és nem a fordítással mint valódi textuális-nyelvi produktummal” (oldalszám). Emellett pedig rendszerorientáltak is, azaz nem „dinamikus hierarchiát” alkalmaznak, hanem „előzetes, statikus hierarchiát” a fordítás vagy annak műfaja szempontjából. Éppen ezért ezek a fordításelméletek nem alkalmasak a műfordítás vizsgálatára, helyettük Toury célorientált keretrendszert javasol. Ebben a rendszerben szükség van az ekvivalenciára mint normavezérelt fogalomra, amely azonban a fordítás elfogadható és adekvát pólusok közötti helyét jelöli ki, ahol az adekvátság az összehasonlítás állandójaként értendő, semmint a fordítás állandójaként. A gyenge és erős adekvátságkonstrukció pedig lehetővé teszi a forrás- és célnyelvi szöveg összehasonlítását és az eltérések jellegének vizsgálatát.

Victor Ginsburgh, Shlomo Weber és Sheila Weyers tanulmánya, „A műfordítás gazdaságtana: elmélet és bizonyítás” (The economics of literary translation: Some theory and evidence) Vezsenyi Zoltán és Lovik Anikó fordításában olvasható. A kutatók a nyelvek Heilbronn szerinti centrális–periferiális kategorizálása alapján vizsgálják a centrális nyelven, jelen esetben angolul íródott és más nyelvekről angolra fordított irodalmi művek arányát. Kiindulópontjuk, hogy „az angol dominanciája az irodalomban részben abból adódhat, hogy ezen a nyelven – amely mintegy 400 millió ember anyanyelve (Crystal 2001) – több regényt írnak, mint bármely más európai nyelven” (oldalszám), valamint hogy angolról több művet fordítanak idegen nyelvre, mint viszont. Emellett számításaikban tényezőként figyelembe veszik a kulturális közelség szerepét is, amikor a 19 európai forrásnyelvi és 26 célnyelvi országot vizsgálják az 1979–2022 közötti időszakban. A tanulmányban a szerzők az általuk kidolgozott elméleti modell segítségével felvázolnak egy olyan egyenletrendszert, amely a fordítás iránti kereslet számításával ökonometriai becslést tesz lehetővé. Az eredmények igazolják a kiinduló hipotézist, azonban azt is megállapítják a kutatók, hogy az angol nyelv dominanciája valóban megfigyelhető a vizsgált európai nyelvek körében, azonban ez közel sem annyira aránytalan, ha az adatokat anyanyelvi beszélőre vetítve szemléljük.

Szathmári Andrea fordításában olvasható Katerina Bantinaki 2019-ben megjelent cikke, „A műfordító mint szerző: az elképzelés filozófiai vizsgálata” (The literary translator as author: A philosophical assessment of the idea). Történetileg a posztmodern óta jelen van az az elképzelés, miszerint a fordítás „értelmező átalakítás” (Venuti 1992: 8), végeredményben jelentés, ezáltal pedig új szöveg létrehozása, amivel szemben áll több más álláspont, például a fordítói felelősség hiánya a mű tartalmáért vagy a valódi kreatív világteremtési folyamat hiánya. Azonban a kérdés tárgyalásához elengedhetetlen a szerzőség fogalmának tisztázása, ez pedig jóval összetettebb kérdés, ahogy a tanulmány megvilágítja. Egyrészt a kérdést kulturális és művészi kontextusban kell vizsgálni, másrészt bizonyos tulajdonságokat (de vajon melyek ezek?) a művész „jelentéssel és esztétikai vagy expresszív potenciállal bíró” (oldalszám) döntéseként kell felfogni; csakhogy egy-egy műalkotás létrehozásában és annak terjesztésében többen vesznek részt, önálló szándékokkal és ezáltal döntések sorozatával – ők vajon belefoglalhatók-e a szerzőség fogalmába? Tovább kell tehát menni és meghatározni, mely tulajdonságok megalkotása tekinthető alkotói folyamat végeredményének (és ezáltal köthető szerzőséghez) és milyen művekről beszélünk. A műfordítást vizsgálva tehát először az irodalmi művek ontológiáját kell felderíteni, amire jellemzően két megközelítés létezik: a textualista és a megatípus-szemlélet. Végeredményben ha a műfordítást egy irodalmi mű reprezántációjának tekintjük, amelyért a műfordító felelősséget vállal, akkor valóban beszélhetünk fordítói szerzőségről, ezáltal pedig irodalmi kisajátításról, ámde a jelenlegi diskurzusban a műfordításról (a közönség, kiadók és műfordítók által) alkotott elképzelés egészen más keretrendszert határoz meg.

Burkus Dóra Gisèle Sapiro tanulmányát fordította „Mi mozdítja elő vagy akadályozza az irodalmi művek határátlépését? A világirodalom szociológiai szempontú megközelítése” (How Do Literary Works Cross Borders (or Not)? A Sociological Approach to World Literature) címmel. A cikk az irodalmi művek mint szimbolikus javak áramlását befolyásoló tényezőket vizsgálja politikai, gazdasági, kulturális és társadalmi szempontból – ugyan külön-külön ezekkel a szempontokkal már mások is foglalkoztak, együttesen itt van rá példa először. A politikai szempont sokszor összekapcsolódik az ideológiával és – jellemzően a saját – irodalmi művek idegen nyelvre történő fordítását gyakran a soft power egyik eszközeként alkalmazzák országok. A gazdasági tényezők között a szerző a kiadói központok, később transznacionális konglomerátumok kialakulását említi, amelyek sokszor a fordítandó és kiadandó művek kiválasztásánál kereskedelmi szempontokat helyeznek előtérbe, előnyt adva így a tömegpiaci termékeknek. A dominánsnak tekinthető angol nyelvű könyvek esetében megfigyelhető, hogy elenyésző az idegen nyelvről fordított művek aránya, a globális piac pedig fel van osztva az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság között. Kulturális tényező, amikor az Európához képest periferiális kultúrák irodalmi műveit fordítják le kifejezetten ismeretterjesztő, edukációs céllal, amelynek része lassú átalakulása is az irodalmi kánonba. Társadalmi szempontként vizsgálható a posztkoloniális és női szerzők alulreprezentáltsága szinte minden területen: az irodalmi Nobel-díjtól a kánonba bevonáson át a műfordítások megjelenéséig. Mindezek mellett két fejlődési modellel is leírhatók a folyamatok: az izomorfizmussal és a differenciálódással.

Anja van de Pol-Tegge cikkét, a „Kulturális transzfer és fordításszociológia. Folyamatalapú megközelítés”-t (Cultural transfer and the sociology of translation. A processual approach) Putyera Laura és Vértesi Alexa fordították. A tanulmány a fordítástudományban bekövetkező kulturális, majd szociológiai fordulat mindkét szempontrendszerét alkalmazva, ámde nem külön-külön, hanem együttesen, folyamatában szemlélve veszi szemügyre az irodalmi transzferben részt vevő szereplőket, valamint azt, hogy „hogyan értékelhetjük a célnyelvi környezet kulturális jelentésmezőjéhez viszonyítva az adott szereplők tevékenységét” (oldalszám), ehhez pedig a kortárs holland és belga irodalmak németországi megjelenését használja esettanulmányként. A műfordítás mint a kulturális transzfer közvetítője nem elkülöníthető esemény, hanem egy folyamat részeként kell rá tekinteni, amelybe beletartozik már a fordítást megelőző kiválasztás a célkultúrában, majd a recepció is. A teljes közvetítési folyamatot pedig forrás- és célkultúrában zajló társadalmi és politikai hatások alakítják. A szöveg kiválasztása folyamán a kiadói profilok és döntések alapvetően meghatározóak, de a kulturális intézmények, az állami intézkedések és a kulturális külpolitika is jelentős hatást gyakorolhatnak. A fordítási szakasznak természetesen elengedhetetlen része a műfordító, azonban a peritextuális tényezőket sem szabad figyelmen kívül hagyni, és a végeredményt alkalmanként a célkultúra társadalmi diskurzusai és norma-, valamint ideológiai rendszerei is befolyásolhatják. A mű fogadtatásának alakulását és alakítását a célkultúra mechanizmusai és szereplői formálják: számít az író pozicionálása, láthatósága és jelenléte, a kiadó (vagy más, jellemzően kulturális szervezet) marketingstratégiája és természetesen számítanak a könyvkritikák írói is. Összességében tehát akkor kapcsolható össze a célkultúra jelentésmezője a közvetítési folyamat lépcsőivel, ha a „társadalmi szereplőket a kulturális transzfer folyamatának szakaszai alapján” (oldalszám) csoportosítjuk.

A „Tripliciter dicere. Szokott és szokatlan fordítási jelenségek” kötet a Hieronymus kutatócsoport tagjainak szerteágazó kutatásait és munkásságát fémjelzi, emellett jól illusztrálja a fordítástudomány sokszínű és sokrétű kérdésfeltevését és megközelítési lehetőségeit, valamint további kutatási irányokat nyit meg. Jó olvasást!