A szerzői, fordítói ívdíjakkal kapcsolatban a legmérvadóbb és egyik legfontosabb forrás onnan származik, hogy már 1951-től és egészen a Kádár-korszak végéig miniszteri rendeletek szabályozták, példányszám és egyéb tényezők figyelembevételével, milyen típusú kiadvány esetén milyen honoráriumok fizethetők az egyes közreműködő tevékenységeket végzők, többek között a műfordítók részére is. Ezek összesített tárgyalása eddig hiányzott a korszak műfordítóival kapcsolatos diskurzusából, alább pótolom. A Magyar Írók Szövetsége Műfordítói Szakosztályának Tanulmányok a műfordításról című kötetéből származó releváns adatok egybevetése és felhasználása a fordítók munkakörülményeinek vizsgálatában szintén új.

A rendeletek aprólékos részletekig kitérnek mindenféle típusú publikációval kapcsolatos szerződéskötési és díjazási kérdésekre. Ezúttal elsősorban a rendeletek és a módosítások fordítói díjazást szabályozó mellékleteivel foglalkozom, különféle alesetekkel (pl. hány kiadást ér meg a könyv vagy mennyire ritka nyelvből készül a fordítás) még pontosítható a kép, de tekintettel arra, hogy az átlagos helyzet feltérképezése a cél, ez jelen esetben nem volt releváns.

Ami a fordítói díjtáblázatot illeti, minden változatban szó van próza-, líra- és drámafordításról. Líra- és drámafordítással kapcsolatban problémásabb volna munkatempóról, termékenységről, keresletről pontos képet alkotni, hogy Géhert idézzem, „De hány munkaóra alatt lehet egy szonettet »művészien« lefordítani? Lehet szakmányban verset fordítani?” Ez okból, illetve abból az alapvető megfontolásból, hogy a kiadott irodalmi művek legnagyobb része próza, a prózafordítás adatait dolgozom fel.

Ezenkívül a honoráriumok nyelvirányonként is különböznek. A szakma részben íratlan szabályai alapján nem szerencsés anyanyelvről idegen nyelvre fordítani irodalmi művet, hacsak nem indokolt különös helyzettel vagy adottságokkal. Ezenkívül a magyarról idegen nyelvre készített műfordítás a legtöbb esetben nem magyar anyanyelvű, sok esetben nem is Magyarországon élő műfordító munkája (a korszak magyarról más nyelvre fordított kiadványai és az ezekről szóló viták, kritikák, beszámolók is erről tanúskodnak1), így a magyar műfordítók és a magyar piac helyzetéről ez az aleset nem ad megfelelő képet. Ezek értelmében itt az idegen nyelvről magyarra történő prózafordítással foglalkozom (4.2. táblázat), ami a magyar anyanyelvű és Magyarországon élő, dolgozó műfordítók elsődleges terepe.

A Kádár-korszak rendeletei ezt a felosztást már nem követik, az 1958-as, 1964-es rendelet, illetve az 1970-es rendelet első változata kizárólag minimum- és maximumértéket ír elő, a konkrét díj megállapítása már a kiadók hatáskörébe esik.5 Az 1/1970. (III. 20.) MM számú rendeletet 1987-ig még hétszer módosították,6 ezalatt a szerzői ívdíjak ötször változtak, a fordítói ívdíjak kétszer, a korszak két utolsó módosítása egyiket sem érintette. Az 1976-os rendeletmódosítás egyetlen ponton érinti a műfordítást, konkrétabban a prózafordítást, értelmében ugyanis „A díjtételek felső határa kivételesen 20%-kal növelhető, ha a művet és fordítását kiemelkedőnek minősítik”.7 A sáv hivatalos felső korlátja ekkortól tehát 1080 Ft. Ez azonban csak a maximumot emeli, jutalomjellege és a kiadói költségvetések korlátai miatt az átlagot feltehetőleg jelentősen nem. A fordítói díjazást az 1980-as és 1984-es módosítás érinti, és ezek már megkülönböztettek „könnyű”, illetve „nehéz” szöveget, így a díjak tovább differenciálódtak.

Azzal kapcsolatban, hogy a hetvenes években a fenti sávok mely részére eshetett az átlagosnak mondható műfordítói ívdíj, a Magyar Írók Szövetsége Műfordítói Szakosztálya kiadásában az akkori elnök, Rákos Sándor szerkesztésében megjelent, és a szakosztályi tagok írásait tartalmazó 1975-ös, Tanulmányok a műfordításról című kötetére hivatkozom. A kötetben arra a körkérdésre, hogy mit tartanak a prózafordítás legégetőbb problémájának ekkor, az egymástól független hat válaszadóból öten a műfordítók anyagi megbecsültségének hiányát jelölték meg vagy a legfőbb, vagy az egyik fő nehézségként. Négyen közülük az átlagos díjazás kérdését is érintik.

Benyhe János – ekkor az Európa Könyvkiadó felelős szerkesztője, aktív műfordító – szerint „igen ritkán” fordult elő, hogy valaki a minimumot kapja (Rákos 1975: 88). Göncz Árpád – ekkor főállásban író, műfordító – azt a kérdést teszi fel, „vajon ki az, aki csak nyersen is hajlandó lefordítani egy irodalmi szöveget lényegesen kevesebbért, mint a rendeletben megszabott maximum?” (Rákos 1975: 92–93).

Makai Imre – nem sokkal korábban az Európa Könyvkiadó, ekkor a Kossuth Könyvkiadó szerkesztője, aktív műfordító – kiadói szempontokra is hivatkozik: „Egy-egy honoráriumemeléskor ugyanis még a legjobbaknak sem adják meg a »plafont«, mondván, hogy az amolyan rendelkezési alap, amellyel óvatosan kell gazdálkodni, aztán meg majdnem mindenki megkapja, vagy pedig a gyengébbek is csak jelképesen kapnak kevesebbet, tehát voltaképpen nem lehet méltányos differenciálásról beszélni” (Rákos 1975: 125). Tellér Gyula – ekkor aktív műfordító – szintén kiadói szemponttal érvel: „[…] a kiadók lektorai a honorárium odaítélésekor keretösszegekkel gazdálkodnak, ami bizonyos tömegű magas honorárium megítélése után a kézirat minőségétől függetlenül is alacsonyabb ívdíj megállapítására ösztönzi őket. (Egyik pályatársam például egy esetben perrel volt kénytelen a jogait érvényesíteni.)” Tapasztalata szerint ezenkívül „[a] fordítók zöme – munkája minőségétől és a kiadói lektorok ítéletétől függően – ennek az összegskálának általában a felső harmadában helyezkedik el: egy-egy szerzői ívnyi fordításért 700–800, átlagban 750 Ft-ot kap” (Rákos 1975: 109).

A másik három megszólalás is alátámasztja Tellér becslését, miszerint a díjak ekkor már közelebb esnek a felső határhoz, mint korábban, így 1975-ben az általa megjelölt összeggel számolok. Az 1970-nel kapcsolatos számítások során Makai megfigyelése alapján ezt 650 Ft-ra csökkentem, ami az akkor éppen érvénybe lépő 400–900 Ft-os sáv átlaga, feltételezve, hogy közvetlenül az emelés után a kifizetett díjak valóban alacsonyabbak lehettek, mint öt évvel később.

Ami a soron következő ívdíjemelés után a nyolcvanas éveket illeti, a fenti gondolatmenetre hivatkozva az átlagos ívdíjak megbecslése céljából 1980-ban, illetve 1984-ben szintén a sávok átlagával: 1980-ban 1025 Ft, 1984-ben 1875 Ft ívdíjjal számolok. Az 1988-as díjakra nézve Géher 1979-es helyzetértékelésének 1988-as frissítése szolgál forrásul, aki szerint „[a]z Európa Kiadó 1988 januárjában kelt igazgatói utasítása szerint átlagosan kifizethető a 32 forintos sordíj, illetve a 3400 forintos ív-honorárium”8 (Géher 1989: 297). Itt tehát ezt tekintem majd átlagos ívdíjnak, ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy az átlagosként ilyen módon említett érték itt már magasabb a sáv felső korlátjánál, ami csak az 1976-os módosítás széles körű érvényesítésével kivitelezhető, azaz a kiemelkedő teljesítmény esetén adható legfeljebb 20%-os emelést kiterjesztette a kiadó az átlagra is. Mivel a 20%-kal megemelt maximum 3600 Ft, az ívdíjak, amennyiben az idézett utasításból származó információ helytálló, az Európa kiadónál 3200–3600 Ft között mozoghattak.

A következő adat, amire a kalkuláció érdekében szükség van, az átlagos munkatempó. Kétségtelen, hogy az azóta eltelt évtizedek során a fordítói munka jelentősen gyorsult. Ennek legalább részben óhatatlanul az az oka, hogy a Kádár-korszakban még számos olyan forrás és eszköz nem állt rendelkezésre, ami ma alapvető. A közelmúltig tökéletesen elképzelhetetlen volt az a könnyedség és sebesség, amivel jelenleg műfordítóként (is) lehetséges szótárazni, tájékozódni, kommunikálni, szöveget létrehozni és előkészíteni, ezenkívül a szakmai és magánjellegű szükségletek egy jelentős része is lényegesen nagyobb hatékonysággal látható el. A vizsgált időszak fordítási sebességét tekintve ezért értelemszerűen korabeli forrásokra szükséges támaszkodni.

A fenti, Julow Viktortól idézett anekdota szerint 1949-ben például 1000 oldal (a regény körülbelül 48,86 ív) lefordítására hat hónap kevésnek számított – ez havi 8,14 ív –, hét hónap épphogy elégségesnek – ez pedig minimális kerekítéssel havi 7 ív.

Ami a Kádár-korszak műfordítóinak és kiadói szerkesztőinek tapasztalatait illeti, a Műfordítói Szakosztály fent már idézett tanulmánykötetében az említett cikkei közül háromban, illetve Géher 1979-es írásában is szó esik munkasebességről. Benyhe János szerint átlagos nehézségű szöveg esetében, napi 8 óra munkával számítva havi 4 ív az átlagos sebesség, ebbe beleszámítva a szerkesztés összes formáját és fázisát. Göncz szerint 7–9 ívet kell teljesítenie a fordítónak, ha „horribile dictu! – családja is van”, és ebből szeretne megélni, hozzátéve, hogy ezt kevésbé igényes szöveggel könnyebb megtenni. Ez azt implikálja, hogy Göncz szerint ez átlagosnál könnyebb szöveg esetében és átlagosnál nagyobb sebességet jelent. Arról nem tesz említést, ebbe a fordítási folyamaton kívül mást is beleszámít-e. Géher egy ív átlagos nehézségű szöveg lefordítását 2 napnyi munkának becsli, a szerkesztésre további másfél napot szán; hatnapos munkahét esetén ez kb. 7,43 ív havi sebességet eredményez. Tellér kalkulál a legárnyaltabban, szerinte napi 8–10 óra fordítással havi 6–8 ív teljesíthető, azonban évi egy hónapot számol minimálisan betegségre és pihenésre, egy hónapot szerkesztésre „a legszűkebb becsléssel”, ezt levonva kb. havi 5,83 ív készül el egy hónapban.

Meglehetősen nagyok a különbségek, amit itt és minden más korszakban is indokolhatnak a munka nehézségéből fakadó, a fordító ügyességétől vagy tapasztaltságától, illetve igényességétől függő tényezők. Ezért az átlagos sebességet is sáv formájában logikus megállapítani. A másik három véleményt ellensúlyozandó, az átlagos sebesség sávjának alsó korlátjaként a Benyhe János említette havi 4 ív megfelelő, mert a pozíciójából adódóan feltehetőleg igen sok kiadvány alapján vonja le ezt a következtetést, ugyanakkor ehhez hasonló vagy ennél alacsonyabb becsléssel az itt felsorolt öt forrás egyike sem él. A felső korlátot illetően már nagyobb a szórás, Géher a 7,43 ívet is elérheti, bár heti egy napnál több időt pihenésre vagy betegségre nem számít. Göncznél a maximális 8 ív átlag feletti napi munkaidő, fordítási sebesség és átlag alatti nehézségű szöveg esetén érvényes, és nem egyértelmű, ebbe beleértendő-e a szerkesztés és/vagy pihenés bármilyen formája.

Mindezek értelmében a havi 7,43–8 ív sebesség az átlagos helyzet felső korlátjának is soknak hat. Ezt erősíti az is, hogy Julow Viktor a 7 ív sebességet megfelelő minőségben teljesíthetetlennek találta – igaz, kezdő fordító számára és nem könnyű szöveg esetében –, illetve az, hogy Tellér így összegzi tapasztalatait: „Idestova húszéves műfordítói munkásságom során összesen öt olyan prózafordítót ismertem és ismerek, aki évekig bírta és bírja idegrendszerrel és energiával az évi 80 ív”, azaz átlagosan havi 6,67 ív „körüli teljesítményt”. Mindezek alapján az átlagos teljesítmény sávjának felső korlátját nem tenném 6 ív fölé, a jóval magasabb értékek tükrében azonban talán alacsonyabbra sem érdemes.

Mindezen adatok évi teljesítményre való kivetítése azt feltételezi, hogy aki szerette volna, kaphatott is folyamatosan ennyi megbízást egész évben. A később tárgyalandó fordítóhiány miatt elvileg erre volt esély. Géher szerint a piac meglehetősen sok reménybeli műfordítónak tudott adni munkát, ugyanis becslése szerint ekkor 100 000 oldal várt évente fordításra (Géher 1989: 254–255) – ez 4–6 ív havi sebesség mellett kb. 65–95 főállású műfordító teljes munkaidejét töltötte volna ki. Ugyanakkor Benyhe, Karig (Rákos 1975: 95–101), Tellér és Géher is arra panaszkodnak, hogy a legtöbb műfordító már csak azért is dönthetett legalább részben más tevékenységek mellett, mert a megélhetést az 1975-ös honoráriumok nem tették lehetővé, és ezt a bizonytalanságot nem mindenki vállalta. Tellér szerint sokan „csak kényszerűségből támaszkodnak meg más, biztosabb egzisztenciát jelentő helyeken és legszívesebben teljes hivatásként űznék a fordítást”, s hozzáteszi, hogy mivel sokan „egyéb egzisztenciájuk mellett elsősorban alkalmi kiegészítő jövedelemforrásnak tekintik a fordítást”, a kiadó, „ha igényeit valamelyest leszállítja – mindig talál olyanokat, akik zúgolódás nélkül veszik tudomásul a fizetési feltételeket és örömmel vállalják a munkát”. Holott felmerül az is, hogy tanácsos lenne, ha a műfordítást mint különleges készségeket és ismereteket igénylő munkát profik és nem alkalmi „bedolgozók” (Rákos 1975: 109) látnák el. Mindannyian összefüggésbe hozzák ezt a szakma elnéptelenedésével kapcsolatos aggodalmaikkal is.

Összességében azonban, ha a fenti mennyiségi adatokat kombináljuk a megadott módon kiszámolt átlagos ívdíjakkal (1970-ben 650 Ft/ív, 1976-ban 750 Ft/ív, 1980-ban 1025 Ft/ív, 1984-ben 1875 Ft/ív, illetve Géher alapján 1988-ban 3400 Ft/ív), akkor az 4.1. ábrán mutatott eredményre jutunk.

A probléma forrása bizonyos időszakok kevésbé kedvező díjazásán túl az, ahogy Benyhénél, Tellérnél és Géhernél is szerepel, hogy a fenti összegeket a fordító nem havonta és nem egészben kapta kézhez. Hosszú hónapok munkája után, a kézirat benyújtásakor a díjazás 65%-át vehette át, majd több hónap múlva (a kézirat végső változatának elfogadásakor) további 20%-ot. A fennmaradó 15%-ra egészen a könyv megjelenéséig kellett várni, ami a kor gyakorlatában Benyhe szerint átlagosan egy év volt, Géher szerint akár másfél évig is elhúzódhatott. Tehát nem csupán arról van szó, hogy havi négy ív sebességgel (vagy megbízással) csak a korszak végére érhető el az átlagnál lényegesen magasabb fizetség, hanem arról is, hogy az ütemezés miatt az összegekre nem lehetett következetesen támaszkodni.

Ha eltekintünk attól, hogy ez is két részletben, több hónap alatt érkezett meg, és a kereset 85%-ával számolunk, négy ívvel 1958–1970 között nagyjából az átlagkereset környékén mozog a jövedelem (98,69–103,52%), 1976-ban és 1980-ban azonban messze alatta marad (80,34% és 85,04%), és 1984-ben, illetve 1988-ban sem haladja meg látványosan (116,93% és 128,9%). Havi hat ív lefordítása esetén lényegesen kedvezőbb helyzetből indulnak az arányok (148,04–164,51%), a legkevésbé jövedelmező két évben is elérik a 120,51% és a 127,56%-ot, 1984-ben és 1988-ban pedig igazán jó megélhetést tesznek lehetővé (175,39 és 193,35%-ot) az átlaghoz képest.

A kép tehát vegyes. Elmondható, hogy amennyiben valaki főfoglalkozásként űzte (és űzhette) a műfordítást, a korszak elején jól, a hetvenes évek második felében és a nyolcvanas évek elején szűkösen, a korszak végén pedig fényesen megélhetett belőle akkor is, ha igényesen dolgozott, és a többek által feltételezett átlag alatti sebességgel teljesített. Ha évekig folytatta a tevékenységét, és idővel a korábbi munkáiból is befolyt a honoráriuma utolsó részlete, az egész korszak során anyagi biztonságban érezhette magát. Gyorsabb munkával mindvégig nem akadhattak anyagi nehézségei, a korszak elején és végén pedig kifejezetten kedvező anyagi feltételekkel dolgozhatott. Ahogy az majd látható lesz, az összes fenti értéknél lényegesen kedvezőtlenebb anyagi helyzetre számíthattak a műfordítók már a kétezres évek elején is. Ennek tükrében tehát a Kádár-korszak egészében előnyösnek mondható a műfordítók díjazása, és vitathatatlan, hogy a rendszerváltás ilyen szempontból drasztikus változást hozott.