Az egyik, hogy a Kádár-korszakból ahhoz, hogy a vizsgált folyamatokat és jellemzőket kellő mértékben ki lehessen bontani, különös tekintettel a sok helyütt referenciaként említett, de ennyi és ilyen jellegű adattal még sehol alá nem támasztott anyagi javadalmazás kérdésére, nemcsak a kutatásom tárgyát képező utolsó tíz évet vizsgáltam, hanem távolabbról a teljes korszakot, közelebbről az utolsó húsz évet, ennek hiányában ugyanis a kiragadott kép kevésbé lett volna pontos és informatív. A második az, hogy a helyzet jellemzőiből adódóan a kilencvenes években nem alakult, nem alakulhatott ki egycsapásra új rend. Ehelyett a korábbi rendszer és a vele járó nyomás megszűnésére adott reakciók hullámzanak tovább, és adnak helyet a modern világban sok helyről ismerős, piaci alapú rendszernek, amelyet felülről (a korábbihoz hasonló mértékben) nem irányítanak centralizáltan, és az új, még képlékenyen alakuló folyamatokat sem az előző rendszerben működtetett mesterséges valóság uralja, valamiféle egyensúly pedig csak később alakul ki közöttük. A harmadik indok pedig az, hogy a centralizáltság ilyen jellegű hiánya, emellett az azóta eltelt idő relatív rövidsége miatt az időszak nehezebben vizsgálható, nem állnak rendelkezésre a korábbihoz mérhetően központilag megtervezett, felügyelt és alakított tendenciák, így kellő mennyiségben ezekkel foglalkozó dokumentumok (és kutatások) sem. A tanulmány további részének mindössze annyi a célja, hogy a rendszerváltás, azaz a fent ismertetett körülmények megszűnésének a könyvkiadást és a műfordítókat érintő fontosabb tendenciáiról számot adjon, amennyire a jelenleg rendelkezésre álló források engedik.

1989 őszén tehát a többéves, egyre fokozódó nyugtalansággal és egyre látványosabb összefogással jellemezhető időszak után megtörtént a rendszerváltás, s ez annyi más tényező mellett kultúrpolitikai szempontból is gyökeres változásokhoz vezetett. A Kádár-korszak végére nyilvánvalóan fenntarthatatlanná vált az addig működtetett kultúrpolitikai rendszer. Elégtelenek lettek a források mind támogatásra, mind ellenőrzésre, egyebek mellett a kiadók fenntartására is, és a hatalom egyre inkább kiengedte kezéből a könyvkiadást.

Az új rendszer azonban még ehhez képest is felszabadulást jelentett, és a könyvpiac a korábbi korlátoktól felgyűlt hiányokra és feszültségekre robbanásszerűen reagált. Az állami kontroll alól végre kikerülő könyvkiadásban nagymértékben megszaporodtak a (kisebb) kiadók. A kései Kádár-korszak 26 kiadójához képest 1996-ban Zentai szerint „2700 publikálással és terjesztéssel foglalkozó szervezet alkotja a könyves szakmát”, azonban „rendszeres tevékenységet alig 600 végez, ezek döntő többsége is csupán egy-két könyvet jelentet meg évente”.1 Tudható és logikus, hogy a kilencvenes évek elején tömegek keresték a szerencséjüket, és a könyvkiadás vonzó terep volt, feltehetőleg sokan a Kádár-korszakban szerzett szakmai tapasztalataikat kívánták kamatoztatni.

Az első időszakban nyilvánvalóan arról is volt szó, hogy az eredetileg is tervezett kiadványok mellett a hosszabb ideje érdeklődésre számot tartó, de eddig nem kiadott, nem kiadható könyvek is piacra kerülhettek, részben hiánypótlás, részben a Nyugathoz való felzárkózás igényével, legyen szó politikai tabunak számító témájú irodalmi vagy tudományos/ismeretterjesztő könyvekről – köztük például elhallgattatott magyar szerzők műveivel vagy a Kádár-korszak ideológiájával ellenkező világot vagy gondolatokat tükröző kiadványokkal –, illetve a rendszer által erősen korlátozott szórakoztató kiadványokról. Ahogy Agárdi fogalmaz, 1989 „a ponyva, a giccs, a szexuális és politikai pornográfia könyv- és sajtópiaci gátszakadásának ideje” (Agárdi 1997: 71).

Feltehetőleg a már említett számtalan új kiadó is kereste a helyét, és amíg a piacon kialakult az egyensúly, a formálódó erőviszonyok nagyobb versenyt és nagyobb bizonytalanságot eredményeztek, illetve időbe telt, míg a tapasztalat alapján megmutatkozott, milyen mennyiségű kiadványt indokol a piac felvevőképessége.

A 4.2. ábrán megfigyelhetjük azt is, hogy amint a Kádár-korszakban a címszám és az átlagos példányszám mozgott szorosan együtt – ami jól mutatja a tervezettséget és a gazdasági alapoktól nagyrészt függetlenített működést –, az átrendeződött helyzetben ez a példányszámra és az átlagos példányszámra igaz. Mivel, ahogy észrevehető, az alacsony példányszámok váltak a normává, feltehetőleg részint a címszám emelkedése miatt – több cím elérhető azonos méretű, ám csökkent felvevőképességű piacon –, egy címből tehát óhatatlanul kevesebb fog fogyni. Ez legalább részben a kiadók elszaporodásának is köszönhető.

Végbement a folyamat, aminek korábban a Kádár-korszak szabályozási törekvései vetettek gátat, és kialakult a kapitalista, versenyalapú piacgazdaság. Lezajlott a privatizáció, felbukkantak a külföldi befektetők, és megtették tétjeiket a friss és sok szempontból gazdátlan terepen, több patinás kiadóban részesedést vagy akár többségi részesedést is szereztek (Zentai 1996: 26–27).

Kezdetben a politikai vezetés a kultúra értékeit támogató és tiszteletben tartó rendszert ígért. Antall József 1990 május 22-i programbeszéde alapján:

A könyvkiadás magára maradásának, illetőleg egyre szélsőségesebb piaci alapokra helyeződésének folyamata azóta is tart – ez pedig többek között a műfordítók anyagi helyzetének változásaiban is jól megfigyelhető.